2018. november 20. | Hidas Judit

Hidas Judit: Lássátok meg a gyerekekben önmagatokat!

Szeressétek a gyerekeket, és amikor a szemükbe néztek, emlékezzetek magatokra, a magányra, a szenvedésre, a sírásra és a szorongásra, a bennetek nyüszítő kisfiúra és kislányra. – Ma van a gyermekek jogának világnapja, öltözzetek kékbe!

Az ember törékeny szerkezet.
Könnyen megsérül, a kis elemek itt-ott összetörnek, aztán évtizedek kellenek ahhoz, hogy helyre hozzál mindent.
Nekem húsz évem szólt arról, hogy rendbe tegyem, ami a gyerekkoromban elromlott.
És még szerencsésnek nevezhetem magam, mert volt erre lehetőségem.
Volt egy anyám, aki látta, hogy szenvedek, és mellém állt, támogatott.
Volt pénzem, hogy sok-sok éven át járjak pszichológushoz.
És még így is ráment húsz évem.
Talán az utóbbi időben kezdtem úgy érezni, végre a helyemen vagyok, és elkezdődött az életem.
42 éves vagyok.
Sokáig igyekeztem megbocsátani, de aztán rájöttem, nem tudok.
A húsz év, az húsz év, amiben persze volt sok szép és jó, de mérhetetlenül sok szenvedés is, ami nem azért jutott ki nekem, mert megérdemeltem, hanem azért, mert rossz helyen voltam, rossz időben.
Mert volt egy apám, aki nem tudta, mit jelent apának és férfinak lenni, nem tudta, mi az, hogy szeretet, felelősség.
Mert voltak iskolák, ahol a tanárok nem tudták, hogy a gyereknek nem csak a tananyagot kell leadni, hanem azt a szerencsétlen gyereket kell szeretni is.
Nem tudták azt sem, hogy van felelősségük abban, a gyerekek mit művelnek egymással.
Hogy nem tehetnek úgy, mintha semmit sem látnának.
Persze kivételek, jó emberek mindig akadnak, de a rendszer mégsem így működött/működik.
Nem tudok tehát nem haragudni, mert az igazság egyszerűen az, hogy elvettek az életemből húsz évet.
Azt a húsz évet, ami a legértékesebb, és ha ez nem történik így, talán ma egész máshol járnék.
Emlékszem az órák közötti szünetekre az általános iskolában, amikor menetelnünk kellett a folyosón körbe-körbe. Középen gyerekfelügyelők ügyelték a rendet. A lépcsőn sem lehetett ám akárhogy futkározni, megvolt a kötelező haladási irány, és ha a másik oldalon akartál közlekedni, menthetetlenül visszazavartak a lépcső aljára.
Emlékszem a tornatanárra, aki minden órán üvöltözött, emlékszem a vörös kéznyomára, ami ott virított az egyik osztálytársam hátán, miután megütötte. Az volt a gyerek bűne, hogy egy kicsit hangosabban beszélt a kelleténél.
Nemrég edzésre vittem a fiamat egy általános iskolába. A gyerek felszaladt a lépcsőn, és egy alternatív útvonalon akart eljutni a tornaterembe. A portás nem látta, hogy velem van, és ordenáré stílusban kezdett beszélni vele. „Itt nincs rohangálás, azonnal söpörj vissza a földszintre!”
Összerándult a gyomrom az ismerős hangtól, a helyzettől, éreztem, ahogy gyűlik bennem a düh, és legszívesebben ráordítottam volna, árulja már el, egy üres iskolában milyen jelentősége van, merre megy a gyerek, ugyan miért zavar bárkit is, ha egy kicsit futkos a folyosón. Végül hagytam az egészet, és csak annak örültem, hogy nem kényszerülök arra, hogy ilyen légkörbe vigyem a gyerekem nap mint nap.
De aztán eszembe jutott az a sok-sok szülő és gyerek, akik nem tehetik meg ugyanezt, akiknek mérgezi a lelkét az a légkör, amit gyerekként én is megéltem.
Látom magam előtt a rikácsoló énektanárt, akitől mindenki rettegett. Sosem tudtuk, kit fog magának kipécézni, kit fog a sárba tiporni a többiek előtt.
Látom magam előtt a megkeseredett, paranoid biosztanárt, aki rémtörténetekkel ijesztgetett minket, és a magánéleti gondjairól többet hallottunk az óráin, mint a törzsfejlődésről.
Aztán ott volt a cinikus drámatanár már az egyetemen, aki boldogan fogott össze a diákokkal ellenem, akik éveken át nap mint nap megaláztak, kiközösítettek.
Mondom, én szerencsés vagyok, még a szerencsétlenségben is, mert én megtehettem, hogy elmegyek, hogy segítek magamon és a gyerekeimen.
Ugye ismerős a helyzet, hogy az osztályokban mindenki pontosan tudja, ki a menő, ki a lúzer, és soha egyetlen tanár sem tesz ez ellen semmit sem?
Ha szerencséd van, akkor az erősek közé tartozol, bár oda sincs örökre megváltott jegy, ha pedig nem, akkor így jártál, évekig cipelheted magaddal a bélyeget, és törheted a fejed, vajon mit csináltál rosszul, mit kéne másképp, ahhoz hogy téged is megbecsüljenek.
Aztán egy nap kilépsz a nagybetűs életbe, és meglepve tapasztalod, hogy ugyanez megy a felnőttek között is.
Bántalmazó munkahelyek, bántalmazás a családban. Csoda, hogy boldogtalanok az emberek?
Aztán szép lassan felteszed magadnak a kérdést: vajon tényleg ez a dolgok természetes rendje?
Vannak, akik szerint a tehetség csak úgy terem az út szélén, és akármilyen körülmények között utat tör magának.
Én azt mondom, ember legyen, aki ebben a közegben talpon tud maradni, képes másokat szeretni és vállalni önmagát, magas színvonalon teljesíteni, és nem az elnyomónak megfelelni.
Megbocsátani nem tudok, de már kevésbé fáj a múlt, nem kísértenek nap mint nap azok az emlékek, amiktől olyan sok éven át képtelen voltam szabadulni.
A gyerekek nagy többsége azonban nem kap ilyen lehetőségeket, mint én.
Beleszületnek valamibe, és egész életükben cipelik magukkal a terheket, amikről talán azt gondolják, megérdemelték, vagy ami még rosszabb, nem is tudják, élhetnének másképp is.
Amikor annak idején úgy döntöttünk a férjemmel, hogy gyerekeket vállalunk, egy szebb világot képzeltünk el, mint amiben mi éltünk gyerekként.
Sokszor tévedünk, sok hibát követünk el, sokszor meg kell küzdeni azokkal a mintákkal, amiket mi is eltanultunk, de nap mint nap igyekszünk ezeket meghaladni, és a lehető legtöbbet megadni nekik.
De még így sincs nap, hogy ne hasítana belém a rettegés, nehogy megtörténjen velük is ugyanaz, mint ami megtörtént velem is.
Nehogy akkor kelljen szembesülnöm azzal, mennyit szenvedtek, amikor már felnőnek, és végre el tudják mondani, hogyan is érezték magukat gyerekként.
A gyerekek némák.
Nem panaszkodnak, a legtöbbször nem tudják megfogalmazni, mi a baj, mosolyognak, feltétel nélkül szeretnek, ott van bennük az ősbizalom, hogy egy felnőtt csak jó lehet. És még akkor is, ha mérgesek, hisztisek, csak arra vágynak, hogy valaki magához ölelje őket, és segítsen nekik, hogy tudjanak másokban bízni, szeretni, jónak lenni.
Szeressétek a gyerekeket és vigyázzatok rájuk úgy, mintha önmagatokra vigyáznátok.
Amikor a szemükbe néztek, emlékezzetek magatokra, a magányra, a szenvedésre, a sírásra és a szorongásra, a bennetek nyüszítő kisfiúra és kislányra.
Legyetek velük kíméletesek és megbocsátók.
Mert ők ti vagytok, ők a jövő, és hogyha őket önmagatoknál jobbá teszitek, akkor már nem voltak hiábavalók a ti szenvedéseitek sem.

Fotó: Szilágyi Stefánia

Hidas Judit korábbi írásait ITT olvashatod!

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek