Szeretném megosztani egy kliensem tanulságos és megindító karácsonyi történetét, amely minden évben eszembe jut az ünnepek idején, pedig már 6 év telt el azóta. Úgy gondoltam, hogy az újévi fogadalmak helyett ezzel a történettel kezdeném a 2019-es évet, mintegy jókívánságként az előttünk álló esztendőre.
Mariann és Tamás (hadd nevezzem most így őket) boldog házasságban éltek egymással. Ám 30-as éveik elején bármennyire is szerettek volna már kisbabát vállalni, nem akart megfoganni a gyermekük, ezért szakemberhez fordultak és kiderült, hogy Mariann nagy eséllyel csak lombik program segítségével eshet teherbe.
Sokat beszélgettek férjével a különböző lehetőségekről és végül úgy döntöttek, hogy a lombikprogram mellett az örökbefogadásba is belevágnak. Hiszen a lényeg számukra az volt, hogy legyen végre kisbabájuk, akit közösen nevelhetnek fel. Mindketten nyitottak voltak mindkét lehetőségre.
Felkeresték a Gyámügyi Hivatalt és elindították a sok lépcsős örökbefogadási eljárást: adminisztráció, alkalmassági tanfolyam, több találkozó pszichológussal és családgondozóval, akik az indítékaikat és a lakókörnyezetüket is vizsgálták. Ezzel párhuzamosan a lombik protokollal is próbálkoztak. Míg végül a második beültetés meghozta gyümölcsét és megfogant első babájuk Katinka, aki 9 hónapra rá meg is született.
Nagy volt a boldogság és kimondhatatlanul örültek annak, hogy szülővé váltak. Ugyanakkor mindketten úgy döntöttek, hogy továbbra is fenntartják örökbefogadási kérelmüket, mivel a későbbiekben szeretnének majd kistesót is.
Három év elteltével december 22-én Mariann épp a munkahelyén volt, ahová visszament részmunkaidőben dolgozni, amikor jött az a bizonyos telefon a Gyámügyi Hivataltól: „Most született egy egészséges kislány a kórházban, akiről lemondott az anyukája. Fogadókészek?” – hangzott a kérdés. „Bármennyire tudtuk, hogy ez egyszer bekövetkezik, egyszerűen lehetetlen erre a pillanatra felkészülni. Teljesen hihetetlennek és szürreálisnak tűnt. Majd kiugrottunk örömünkben a bőrünkből, amikor jött a hír, ugyanakkor tele voltunk félelemmel és szorongással is” – emlékezett vissza Mariann és férje.
Másnap reggel berohantak a kórházba, ahol a Gyámügyi Hivatal egyik képviselője már várta őket. „Amikor első alkalommal megláttuk őt, elképesztő volt! Épp egy magas, szakállas ápoló büfiztette a vállán” – mondták. Majd átnyújtotta Mariannak a kis 2 700 grammos csomagot, aki remegő kézzel a karjaiba vette és rögtön a szívébe zárta. 24 órájuk volt felkészülni az újszülött fogadására, amíg a hivatal előkészítette a papírokat. El kellett mondani a nagy hírt Katinkának, hogy hurrá megérkezett a kistesó! Be kellett rendezni a babaszobát. A kiságyat és az összes szükséges gyerekholmit, amelyektől már megváltak: babahordozó, gyerekülés, babakocsi, téli babaruhák most újra be kellett szerezni. Nem utolsó sorban a családjukat is értesíteni kellett. Elintézték a szülési szabadságot a munkahelyükön. Volt izgalom és teendő bőven! „Nikit december 23-án vittük haza a kórházból, 4 naposan – folytatja Mariann – ő volt a legszebb és legcsodásabb karácsonyi ajándék, amelyet csak el lehet képzelni!”
Azóta 6 év telt el és komolyan azt mondhatom róluk, hogy így négyen alkotnak egy kiegyensúlyozott, összetartó és boldog családot. Őszintén csodálom Mariannékat, és úgy gondolom sokat tanulhatunk tőlük. Az örökbefogadási indítékuk nem csak egy jótékony és önzetlen cselekedet volt, hanem leginkább arról szólt, hogy mindenáron gyereket szerettek volna és ezért képesek voltak úgy tekinteni Nikire, mintha mindig is hozzájuk tartozott volna és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy gyermeket örökbefogadni és elfogadni őt olyannak, amilyen.
„Őt nem a pocakomban, hanem a szívembe hordtam” – mondta Mariann.
Úgy gondolom, kevesen rendelkeznek ilyen mértékű nyitottsággal, bátorsággal, elszántsággal és kitartással, empátiával, széles látókörűséggel, mint ők! Velük ellentétben sokan képtelenek elfogadni és felülkerekedni azon, hogy nem a vérszerinti, biológiai gyermeküket nevelik fel. Vagy túlságosan félnek bevállalni azt a kockázatot, hogy alig tudnak valamit a gyermek vér szerinti szüleiről, családi hátteréről, felmenőiről (főleg titkos, azaz zárt örökbefogadás esetében).
Nagyon tetszett az is, ahogyan az örökbefogadás kérdését kezelték. Sosem állunk 100%-ban készen egy baba érkezésére pláne, ha nincsen rá 9 hónapunk, mint egy „normál terhesség” esetében, hanem csupán 1 napunk, amikor jön az a bizonyos hívás a hivataltól. Kislányukat, Katinkát, rögtön bevonták a folyamatba, hogy ne csak passzív elszenvedője, hanem aktív részese legyen az eseményeknek: a babaszoba előkészítésébe és berendezésébe, a kistesó nevének kiválasztásába, a baba körüli teendőkbe.
Az örökbefogadás tényéből (ezt egyébként ma már a kötelező alkalmassági tanfolyamon is kihangsúlyozzák) nem csináltak titkot vagy tabut. Nyíltan és büszkén felvállalták az ismerősök és család előtt, és a gyerekekkel is mindig őszintén és tiszta szívből beszélgettek életkoruknak megfelelően arról, hogy mit is jelent az örökbefogadás. Teljesen természetesen kezelték a kérdést és nem jöttek egy percig sem zavarba az olyan kérdésektől, mint: „Egyszer majd találkozhatok azzal a nénivel, akinek a pocakjában voltam?”
Az is nagyon tetszik, ahogyan Mariann beszél arról, hogy mindkét gyermeküknek megvan a saját története és ahogyan ezt meséli a gyermekeinek: „Katinka már alig vártuk a 9. hónap végén, hogy megszülessél, és amikor először karjaimba vettelek ez volt életem legszebb napja!” „Niki már tűkön ültünk apáddal, hogy mikor jön már végre az a telefonhívás, hogy Te megszülettél. Amikor megtudtuk, azonnal berohantunk hozzád a kórházba, és amint megpillantottalak a szívembe zártalak, ez volt életem második legszebb napja!”
Mariannék mindig tisztelettel, szeretettel és örök hálával gondolnak Niki életadó anyjára. Bár nagyon kevés információval rendelkeznek róla, véleményük szerint óriási lelkierőre és elszántságra lehetett szükség ahhoz, hogy Niki édesanyja meghozza ezt a rettentő nehéz döntést, hogy lemondjon a szülés után a gyermekéről. Tehát mindenképp becsülendő és figyelemreméltó, hogy a gyermek érdekében ezt képes volt megtenni. Ha nem nyilatkozott volna arról, hogy lemond szülői jogairól, Niki minden bizonnyal csecsemőotthonba vagy nevelőszülőkhöz került volna.
Végül nagyon tetszik az is, hogy Mariann és párja teljes mértékben megértik azt, hogy Niki egyszer majd minden bizonnyal fel szeretné keresni édesanyját. Sok örökbefogadott személynek, főleg fiatal felnőtt korban, szüksége van erre a lépésre, hogy megértse, ki is ő valójában. Ez az identitás kialakításában játszhat nagyon fontos szerepet. Sok esetben egy egyszeri találkozás is elegendő és nem alakul ki rendszeres kapcsolat a vér szerinti szülővel.
„Nem mondom, hogy nincs bennem félsz ezzel kapcsolatban, és nem is annyira magam miatt aggódom, hanem szeretném megóvni Nikit egy esetleges csalódástól. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy teljes erőbedobással támogatnunk kell a lányunkat abban, hogy megtegye ezt a fontos lépést és találkozzon a szülőanyjával, ha már felkészült rá” – mondja Mariann. (Egyébként a 14. életévét betöltött gyermeknek joga van megismerni származását, a gyámhivataltól kikérheti vér szerinti szülei, testvérei adatait, és ha azok beleegyeznek, felkeresheti őket.)
Mariann szavait idézve: „Mindkét lányunk nagyon különböző. Katinka magas, vékony, barna hajú, barna szemű, Niki pedig teltebb alkatú, szőke hajú, kék szemű. Katinka nyugodt, csendes, introvertált, óvatos, filozofikus személyiség, míg Niki extrovertált, nyitott, pörgős, dinamikus, szétszórt és huncut. Katinka és Niki tökéletes ellentétei egymásnak, de úgy szeretjük őket, amilyenek: minden gyengeségeikkel és erősségeikkel együtt. És ők is olyanok együtt, mint bármelyik más testvérpár: olykor édesen eljátszanak egymással, máskor veszekednek. De a lényeg az, hogy Katinkával és Nikivel vált teljessé a családunk!”
Számomra Mariannék története csodálatos, mert a feltétel nélküli önzetlen szeretetről, elfogadásról és nyitottságról szól. Biztosan adódnak majd a jövőben boldog és nehéz időszakok, számtalan kihívás és váratlan események, de meggyőződésem, hogy egy olyan összetartó és szeretetteljes, család, mint Ők, könnyedén átlendülnek majd a megpróbáltatásokon.
Infó: www.szepesiandrea.hu
Interjúnkat Andreával ITT olvashatod el!
Fotó: Profimédia – Red Dot
