Mennyit vagy Magyarországon?
Nagyjából az időm 40 százalékát töltöm Budapesten, a nagyobb részt Amerikában. És még van egy Csíkszeredám is Erdélyben…
Gyerekkorodban szobrász szerettél volna lenni, a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban gyakoroltál is.
Igen, gimnáziumban valóban szobrásznak készültem. Hogyha valami érdekelt, segítették a szüleim, így kezdtem rajz- és szobrászat órára járni, majd egyik nyáron apám kitalálta, hogy miért nem megyek át a szárhegyi művésztelepre. A kastély mellett volt egy ferences kolostor, amely minden nyáron két hónapon át művésztelepként működött. Segédkeztem az alkotóknak, napközben ütöttem a követ, cipeltem az állványokat a hegy tetejére, és modellt is álltam, egy csomó rajz meg festmény van rólam. Végül nem lettem művész, de valahogy ma is az életem része az alkotás.
Van olyan pillanat, amikor úgy érzed, hogy időd, energiád, vágyad lenne arra, hogy alkoss?
Nincs szükség rá. Együtt él az én munkámmal, inspirálódom a művészetekből. Az elmúlt húsz évben a laborom lényegében kialakította azt a vizuális nyelvet, amelyen keresztül a hálózatokat ábrázoljuk. New Yorkban ki van állítva egy csomó munkánk, amelyet a galaxisok hálózatstruktúrájáról csináltunk, de a londoni Serpentine Gallery kiállította például a betegséghálónkat. Most egy egész új vonalat indított a labor: óriási gyönyörű szobraink vannak, amelyek háromdimenziós hálókról szólnak.
A képlet című könyved, habár tele van tudományos kutatással és hivatkozással, mégis nagyon izgalmas, olvasmányos, azonnal érthető.
Az angolszász irodalom és nyelvi stílus – amiben én is írok – lényege az ismeretterjesztésben is, hogy a szövegnek meg kell legyen a belső dinamikája, az olvashatósága, miközben a tartalma is. Ezt leginkább rövid mondatokkal lehet elérni. Én irodalmat nem művelek, nincs meg a fantáziám hozzá, csak arról tudok írni, ami megtörtént.
A képlet a sikerről szól. Mikor kezdtetek ezzel foglalkozni?
2011-2012 körül kezdtünk kutatási témaként foglalkozni azzal, hogyan jelenik meg a siker a tudományos pályán belül, majd ez kitágult más területekre is, de az intellektuális alapjai visszamennek 1999-re.
Sejtetted, tudtad, hogy ekkora siker lesz?
Úgy is lehet fogalmazni, hogy szégyen volna sikerről olyan könyvet írni, amelyik nem lesz sikeres. Hiszünk abban, hogy amit csinálunk, az sikeres lesz – függetlenül attól, hogy miről van szó. Tegnap jött hozzám egy török srác, hogy dedikáljam neki a Behálózva angol verzióját. Elmesélte, hogy tavaly börtönben volt, egyetlen könyvet vihetett be a magával , és ezt választotta. Csináltam egy fotót róla, de kérte, hogy ne tegyem fel sehová, mert továbbra is politikai menekült. Fontosak ezek a történetek.
Önmagadat sikeres embernek érzed?
Ennek rengeteg mérőszála van. Ha azt kérdezed, hogy szakmailag elértem-e valamit: természetesen, és ezt nagyon is tudom dokumentálni mérőszámokban. Ugyanakkor az imposztorszindróma sosem múlik el: lehet-e jobban, lehet-e többet, és nem azért, hogy sikeresebbé váljak, hanem hogy lényegében mi a következő lépés. A képlet tulajdonképpen arról is szólt, hogy én magam megértsem, mi az a sikermechanizmus.
Rád milyen hatással volt a siker kutatása?
Sok szempontból megváltoztatta az életemet, sikerült megértetnem magammal, hogy az én piacom az intellektuális közeg és a tudomány. A többi lényegtelen. Nem számít, hogy milyen házban lakom, hogy néz ki az otthonom, teljesen mindegy, milyen autót vásárolok, mert nem ez definiál engem. Rájöttem, hogy az anyagi dolgok mellékesek. Azok annyira számítanak, amennyiben segítik azt, hogy azt tudjam csinálni, amit szeretek.
Úgy hangzik, mint egy út eredménye, a letisztulás. Hol van ebben a fiatal Barabási Laci, aki elnyeri a Notre Dame Egyetemen az állást, és tapasztalat nélkül bekerül a mélyvízbe?
Jelen van. Hiszem, hogy mindig azt kell éreznünk hogy nincs elég tapasztalatunk. Ha mindig ugyanazt csinálom, akkor az már nem kihívás, megszűnök kreatívnak lenni. Ami fontos: az egyik téma néha elhal, a másik kinövi magát, ilyen volt a siker tudománya, ami lehetett volna kudarc is a labor számára, hisz rengeteg ilyen van. Ez a siker másik része: sok embert visszafog, hogy fél a kudarctól. Pedig a kudarc láthatatlan, a siker az, ami látható. Igenis meg kell engednünk a karrierünk során, hogy rengeteg kudarcunk legyen, ha ez az ára annak, hogy egy-kettő betrafál, és sikeres lesz.
A képletben van öt törvény. Ha ezeket megismerjük, elolvassuk, kijegyzeteljük, sikeresek leszünk?
Hát ez egy kicsit olyan, mintha megtanulnád Newton törvényeit az iskolában – attól még nem tudsz rakétát építeni. De igenis szükség van rájuk, csak önmagában nem elégségesek. Ahhoz még rengeteg más lépés is kell. Mindenkinek magának kell értelmeznie azt, hogy melyik törvény mikor és hogyan alkalmazható önmaga számára.
Mi a te személyes sikered?
Személyes sikerek számomra a gyerekeim, az ő sikerük, az ő létezésük, a kiskutya, akit pont a múlt héten fogadtunk be – ezek mind fontosak, de ezek egy belső világról szólnak, egy belső egyensúlyról. Az, amit sikernek nevezünk, az mindig a közösségről szól.
Egy dolog viszont rólunk szól: boldog ember vagy?
Hűha! Hát hogy őszinte legyek, nem tudom, hogyan definiáljam ezt. A múlt héten tanultam egy előadáson: ha boldognak érzed magad, ne mondd ki, mert azonnal elmúlik. Viszont ha boldogtalannak érzed magad, akkor nevezd meg, mert azonnal elmúlik. Azt mondom, ne beszéljünk erről…
szerző: Juhász Anna fotó: Bodnár Zsófia
Az interjú a Marie Claire májusi számában jelent meg!
