Mára komoly fotóművészeti műfajjá vált a dokumentarista családfotó: a mosolygós, közhelyes életképeken túlmutatva olyan sorozatokat köszönhetünk a fotósoknak, akik elhivatott riporterként, érzékeny témákra is ráirányítják a figyelmet. A klasszikus kategóriák mellett így kapott helyet idén a Documentary Family Awards pályázaton – amelyen a díjazott fotósoknak komoly pénzjutalom, magazinmegjelenés és online kiállítás jár – többek között a Black Lives Matter mozgalom és a pandémia témaköre is.
„Az ikreket teljesen lenyűgözte a szerzetesek feltűnő ruhája, a borotvált fejük, a szerzetesek pedig a mi egypetéjű ikreinkkel nem tudtak betelni” – emlékszik vissza a Emily Fisher háromgyermekes édesanya, aki azóta is nagyon kíváncsi, hogy a szerzetes vajon milyen címet adhatott a képének. – Szeretem, hogy egy kép meg tudja örökíteni ezeket a pillanatokat és létre tud hozni párbeszédeket. Jó érzés látni, amikor a különbözőségek inkább csodálatot ébresztettek, semmint félelmet – magyarázza a New York-i fotós.
A koronavírus valamennyiünk életét átírta, nem tett kivételt azzal a fiatal lánnyal sem, aki a pandémia alatt szerzett diplomát. „A lány édesanyja kért meg, hogy készítsek képeket – meséli Emma Collins brit fotós. – Elképesztően büszke volt, hiszen a családban ő volt az első, aki egyetemre járt, ráadásul azt kitűnően abszolválta. Bár a kiváló teljesítmény nagy ünneplést érdemelt volna, a krízis miatt erről le kellett mondania. Nagyon megérintett ez a pillanat, hiszen nemcsak azt mutatta meg, mit jelent válság idején diplomázni, de érzékelteti az elveszett időt is, aminek így vagy úgy, de mindannyian áldozatai vagyunk” – magyarázza a nyertes pályázó, aki számára a fotózás egy egészen különleges alkotói folyamat. – Alapvetően ebből élek, ám a kapcsolatunk ennél sokkal mélyebb. Ez egy olyan eszköz számomra, amivel nemcsak megörökíthetem a családom életét, de kézzelfogható kapcsolatot biztosít a múlthoz. Ahogy a gyermekeim egyre nagyobbak lesznek, úgy lesz számomra egyre fontosabb az, hogy belekapaszkodhassak az életem ezen időszakába.”
Enrico Genovesi hosszú évtizede fotóz, fő érdeklődési területe a szociofotó, ezen belül is azokat a történeteket keresi, amik mentén Olaszországot bemutathatja. – „A sorozatom egy különleges olasz családról szól. „Az édesapa, Cley a cirkuszi, az édesanya, Estrelita cigány tradíciókat hozott a családba. Öt gyermekükkel folyamatosan úton vannak, egy öreg karavánnal járják az országot, hogy műsoraikat bemutassák. Egész életüket a hagyományok működtetik, ők így kapcsolódnak a mai modern világhoz” – magyarázza a fotós.
Aleksandra Gajdeczka amerikai fotós számára a fotózás ugyancsak a történetmesélésről szól, egy olyan perspektíváról, ami sokkal személyesebb, árnyaltabb és erőteljesebb, mint az írott vagy a kimondott szó. „A díjazott képem a gyermekkor öröméről szól. A családommal sokat utazunk, a gyerekek pedig nagyon szeretnek új helyeket felfedezni – pláne akkor, ha kapcsolatba is kerülhetnek a vadonnal. Ez a kép Central Coloradóban készült a nyár elején. Megálltunk, hogy megetessünk néhány barátságos mókust, de azzal nem számoltunk, hogy mennyire bátrak. A lányomat különösképp szerették, végigmásztak rajta, miközben ő felszabadultan kuncogott” – emlékszik vissza az édesanya.
Ugyancsak a karantén ihlette Magdalena Adamczak lengyel fotós munkáját, aki férjével és három gyermekével a karantén idejére vidékre költözött. „Azt hittük, pár hétig kell csak maradniuk, ám a vége hat hónap lett. A kép egyike annak a sok ezer fotónak, ami a karantén dokumentálásakor készült. Bár átlagos életképek ezek, a pandémia előtti időkhöz képest mégis nagyon mások. Nyugodtabb, lassabb és családcentrikusabb lett az életünk” – vallja a fotós, akinek a fotózás nemcsak szenvedély, de személyiségének és a mindennapjainak is része. Talán nem véletlen, hogy megrendelésre nem, csakis magának és a családjának alkot.
Kristen Gianaris amerikai fotós azon túl, hogy fotográfus, író és élménypedagógus is. – A képet 2020 áprilisában készítettem. Eredetileg Kínába indultam, ám a légtér bezárult, hosszú hónapokra Marokkóban ragadtam, ahol a karantént nagyon szigorúan vették, a COVID hamar “bezárta” azt az amerikai szervezetet, aminek dolgoztam, én pedig munkanélküli lettem. Elkezdtem dokumentálni a karanténélményeimet, aminek nagyon hamar egyik főszereplője a 60 éves spanyol Andreu lett. Kormányzati engedéllyel szabadon közlekedhettünk egymás otthonai között, így hetente néhány alkalommal meglátogattuk egymást. Barátok lettünk. Hetente egyszer átvittem a szennyesem Andreuhoz, majd kék mintás és narancssárga ágyneműhuzatokkal színesre festettük a tetőt. Egyszer, amikor hátat fordítottam, hogy az alattunk szaladó utcát fotózzam, Andreu az egyik párnahuzatba bújt, hogy megvicceljen – emlékszik vissza a fotós.
„A fotó számomra az idő értékes szeletének megragadását teszi lehetővé” – meséli Branka Bhoyrul arab fotós, aki két éve családjával Dubaiból Bolíviába költözött, hogy az élet egyszerűbb oldalát keressék. Új életüket, utazásukat dokumentálja. Erről mesél díjnyertes képe is, ami a hétköznapok egy mókás pillanatát örökíti meg: Joe fia az Urska nevű tehenet feji, míg húga, Evita, azért könyörög, hogy előbb a cicát etesse meg.
Minna Ridderstolpe stockholmi dokumentarista fotográfus gyermekes családok hétköznapjait, küzdelmeit örökíti meg. Hisz benne, az élet szépsége a maszatos, a nyers, a csendes és az egyszerű pillanatokban rejlik. „A dokumentálás pillanataiban még nem tudod, hogy milyen képek születnek majd, de ez benne a szép: magamtól soha nem tudnék kitalálni ilyen helyzeteket.” Ezt bizonyítja díjnyertes alkotása is, ahol Lisa késő esti focimeccset játszott két fiával, és hogy feldobja a hangulatot, egyiket felkapta, hogy ütőként használja, hogy gólt lőhessen.
„A család sokkal több annál, mint amit a szemünk lát. A család önálló emberekből áll, akiket egy finom aranyszerű háló tart egyben” – magyarázza Lavinia Nitu olasz fotográfus. – A családok pontosan tudják, hogyan tartsanak össze, amikor arra szükség van – pont ahogy azt a fotón is látjuk: a két gyermek erőt és melegséget ad az anyukájának, hogy legyőzze a betegséget. A családi szeretet egy olyan érzelem, ami soha nem tűnik el, csak átalakul. Az idő előrehaladtával mindez a lényünk szerves alkotóeleme lesz, mert ezen megszokott érzelem közvetlen következményei vagyunk mi magunk is – állapítja meg a fotós, aki jelenleg azoknak az erős nőknek az életét dokumentálja, akik körülveszik őt, akik történetét láttatni, hallatni akarja, hogy inspirációul szolgáljanak azoknak a kislányoknak és fiatal nőknek, akik azon tanakodnak, milyen lehetőségeik vannak, ha felnőnek.
Ewa Burns amerikai fotós fia és macskája közötti hasonlóságot mutatja be, mindkettő vad, bátor és fékezhetetlen. – Nagyon szerencsés vagyok, hogy meg tudtam ragadni azokat a tulajdonságokat, amelyek minden fiatal fiúban benne rejlenek – magyarázza a fotós édesanya, akinek a fotózás egyet jelent a luxussal. – Ez az önfejlődésem egyik forrása, minden szabadidőmet felemészti, sőt azt az időt is, amivel nem is rendelkezem.