A család és a pillanat ereje – Documentary Family Awards fotópályázat

Mára komoly fotóművészeti műfajjá vált a dokumentarista családfotó: a mosolygós, közhelyes életképeken túlmutatva olyan sorozatokat köszönhetünk a fotósoknak, akik elhivatott riporterként, érzékeny témákra is ráirányítják a figyelmet. A klasszikus kategóriák mellett így kapott helyet idén a Documentary Family Awards pályázaton – amelyen a díjazott fotósoknak komoly pénzjutalom, magazinmegjelenés és online kiállítás jár – többek között a Black Lives Matter mozgalom és a pandémia témaköre is.

Fotó: Emily Fisher, USA

„Az ikreket teljesen lenyűgözte a szerzetesek feltűnő ruhája, a borotvált fejük, a szerzetesek pedig a mi egypetéjű ikreinkkel nem tudtak betelni” – emlékszik vissza a Emily Fisher háromgyermekes édesanya, aki azóta is nagyon kíváncsi, hogy a szerzetes vajon milyen címet adhatott a képének. – Szeretem, hogy egy kép meg tudja örökíteni ezeket a pillanatokat és létre tud hozni párbeszédeket. Jó érzés látni, amikor a különbözőségek inkább csodálatot ébresztettek, semmint félelmet – magyarázza a New York-i fotós.

Emma Collins, UK

A koronavírus valamennyiünk életét átírta, nem tett kivételt azzal a fiatal lánnyal sem, aki a pandémia alatt szerzett diplomát. „A lány édesanyja kért meg, hogy készítsek képeket – meséli Emma Collins brit fotós. – Elképesztően büszke volt, hiszen a családban ő volt az első, aki egyetemre járt, ráadásul azt kitűnően abszolválta. Bár a kiváló teljesítmény nagy ünneplést érdemelt volna, a krízis miatt erről le kellett mondania. Nagyon megérintett ez a pillanat, hiszen nemcsak azt mutatta meg, mit jelent válság idején diplomázni, de érzékelteti az elveszett időt is, aminek így vagy úgy, de mindannyian áldozatai vagyunk” – magyarázza a nyertes pályázó, aki számára a fotózás egy egészen különleges alkotói folyamat. – Alapvetően ebből élek, ám a kapcsolatunk ennél sokkal mélyebb. Ez egy olyan eszköz számomra, amivel nemcsak megörökíthetem a családom életét, de kézzelfogható kapcsolatot biztosít a múlthoz. Ahogy a gyermekeim egyre nagyobbak lesznek, úgy lesz számomra egyre fontosabb az, hogy belekapaszkodhassak az életem ezen időszakába.”

Enrico Genovesi, Olaszország

Enrico Genovesi hosszú évtizede fotóz, fő érdeklődési területe a szociofotó, ezen belül is azokat a történeteket keresi, amik mentén Olaszországot bemutathatja. – „A sorozatom egy különleges olasz családról szól. „Az édesapa, Cley a cirkuszi, az édesanya, Estrelita cigány tradíciókat hozott a családba. Öt gyermekükkel folyamatosan úton vannak, egy öreg karavánnal járják az országot, hogy műsoraikat bemutassák. Egész életüket a hagyományok működtetik, ők így kapcsolódnak a mai modern világhoz” – magyarázza a fotós.

Aleksandra Gajdeczka, USA

Aleksandra Gajdeczka amerikai fotós számára a fotózás ugyancsak a történetmesélésről szól, egy olyan perspektíváról, ami sokkal személyesebb, árnyaltabb és erőteljesebb, mint az írott vagy a kimondott szó. „A díjazott képem a gyermekkor öröméről szól. A családommal sokat utazunk, a gyerekek pedig nagyon szeretnek új helyeket felfedezni – pláne akkor, ha kapcsolatba is kerülhetnek a vadonnal. Ez a kép Central Coloradóban készült a nyár elején. Megálltunk, hogy megetessünk néhány barátságos mókust, de azzal nem számoltunk, hogy mennyire bátrak. A lányomat különösképp szerették, végigmásztak rajta, miközben ő felszabadultan kuncogott” – emlékszik vissza az édesanya.

Magdalena Adamczak, Lengyelország

Ugyancsak a karantén ihlette Magdalena Adamczak lengyel fotós munkáját, aki férjével és három gyermekével a karantén idejére vidékre költözött. „Azt hittük, pár hétig kell csak maradniuk, ám a vége hat hónap lett. A kép egyike annak a sok ezer fotónak, ami a karantén dokumentálásakor készült. Bár átlagos életképek ezek, a pandémia előtti időkhöz képest mégis nagyon mások. Nyugodtabb, lassabb és családcentrikusabb lett az életünk” – vallja a fotós, akinek a fotózás nemcsak szenvedély, de személyiségének és a mindennapjainak is része. Talán nem véletlen, hogy megrendelésre nem, csakis magának és a családjának alkot.

Kristen Gianaris, USA

Kristen Gianaris amerikai fotós azon túl, hogy fotográfus, író és élménypedagógus is. – A képet 2020 áprilisában készítettem. Eredetileg Kínába indultam, ám a légtér bezárult, hosszú hónapokra Marokkóban ragadtam, ahol a karantént nagyon szigorúan vették, a COVID hamar “bezárta” azt az amerikai szervezetet, aminek dolgoztam, én pedig munkanélküli lettem. Elkezdtem dokumentálni a karanténélményeimet, aminek nagyon hamar egyik főszereplője a 60 éves spanyol Andreu lett. Kormányzati engedéllyel szabadon közlekedhettünk egymás otthonai között, így hetente néhány alkalommal meglátogattuk egymást. Barátok lettünk. Hetente egyszer átvittem a szennyesem Andreuhoz, majd kék mintás és narancssárga ágyneműhuzatokkal színesre festettük a tetőt. Egyszer, amikor hátat fordítottam, hogy az alattunk szaladó utcát fotózzam, Andreu az egyik párnahuzatba bújt, hogy megvicceljen – emlékszik vissza a fotós.

Branka Bhoyrul, Bolívia

„A fotó számomra az idő értékes szeletének megragadását teszi lehetővé” – meséli Branka Bhoyrul arab fotós, aki két éve családjával Dubaiból Bolíviába költözött, hogy az élet egyszerűbb oldalát keressék. Új életüket, utazásukat dokumentálja. Erről mesél díjnyertes képe is, ami a hétköznapok egy mókás pillanatát örökíti meg: Joe fia az Urska nevű tehenet feji, míg húga, Evita, azért könyörög, hogy előbb a cicát etesse meg.

Minna Ridderstolpe, Svédország

Minna Ridderstolpe stockholmi dokumentarista fotográfus gyermekes családok hétköznapjait, küzdelmeit örökíti meg. Hisz benne, az élet szépsége a maszatos, a nyers, a csendes és az egyszerű pillanatokban rejlik. „A dokumentálás pillanataiban még nem tudod, hogy milyen képek születnek majd, de ez benne a szép: magamtól soha nem tudnék kitalálni ilyen helyzeteket.” Ezt bizonyítja díjnyertes alkotása is, ahol Lisa késő esti focimeccset játszott két fiával, és hogy feldobja a hangulatot, egyiket felkapta, hogy ütőként használja, hogy gólt lőhessen.

Lavinia Nitu, Olaszország

„A család sokkal több annál, mint amit a szemünk lát. A család önálló emberekből áll, akiket egy finom aranyszerű háló tart egyben” – magyarázza Lavinia Nitu olasz fotográfus. – A családok pontosan tudják, hogyan tartsanak össze, amikor arra szükség van – pont ahogy azt a fotón is látjuk: a két gyermek erőt és melegséget ad az anyukájának, hogy legyőzze a betegséget. A családi szeretet egy olyan érzelem, ami soha nem tűnik el, csak átalakul. Az idő előrehaladtával mindez a lényünk szerves alkotóeleme lesz, mert ezen megszokott érzelem közvetlen következményei vagyunk mi magunk is – állapítja meg a fotós, aki jelenleg azoknak az erős nőknek az életét dokumentálja, akik körülveszik őt, akik történetét láttatni, hallatni akarja, hogy inspirációul szolgáljanak azoknak a kislányoknak és fiatal nőknek, akik azon tanakodnak, milyen lehetőségeik vannak, ha felnőnek.

Ewa Burns, USA

Ewa Burns amerikai fotós fia és macskája közötti hasonlóságot mutatja be, mindkettő vad, bátor és fékezhetetlen. – Nagyon szerencsés vagyok, hogy meg tudtam ragadni azokat a tulajdonságokat, amelyek minden fiatal fiúban benne rejlenek – magyarázza a fotós édesanya, akinek a fotózás egyet jelent a luxussal. – Ez az önfejlődésem egyik forrása, minden szabadidőmet felemészti, sőt azt az időt is, amivel nem is rendelkezem.