Először is gratulálok! Megosztottál néhány fotót a nyári diplomaosztódról, ami pont olyan volt, mint az amerikai filmekben: talárban állsz és a levegőbe dobod a négyszögletes kalapot. Csak úgy sugárzol a boldogságtól ezeken a képeken.
Éppen tegnap gondolkodtam, hogy ez egy olyan pillanat volt, amely az egész életemet végig fogja kísérni, és ebbe fogok kapaszkodni a nehéz időszakokban. Valójában már tavaly ősszel befejeztem ezt az iskolát, és postán megküldték róla a papírt, de csak nyáron tudtam részt venni a diplomaosztó ceremónián Santa Barbarában. Ott döbbentem rá, hogy a napi hajtásban igazából nem is tudatosítottam magamban, hogy én ezt megcsináltam. Kellenek ezek a tradicionális ünnepségek ahhoz, hogy megálljunk egy pillanatra, és felfogjuk, amit elértünk. Ott volt velem majdnem az egész a családom, a férjem, a gyerekek, a szüleim és a húgom, szintén a gyerekeivel, így volt teljes az élmény.
Felső és bőrszoknya BOSS – Peek&Cloppenburg
Milyen volt újra tanulni?
Teljesen más felnőttként elvégezni egy egyetemet. Annak idején jobb híján választottam a jogi kart, igazából csak azt tudtam, hogy humán irányba szeretnék továbbmenni. Az akkori tanulási élményeim közelébe sem értek annak a lelkesedésnek és izgalomnak, amit most éreztem a médiapszichológia szakon, hiszen ezúttal valóban érdekelt a tananyag. Mivel ez egy amerikai egyetem, az időeltolódás miatt előfordult, hogy hajnali kettőkor kellett részt vennem egy online órán. De megérte. Ahogy idősödöm, egyre több minden érdekel, amit szeretnék kipróbálni, megismerni, felfedezni. Én tényleg hiszek az élethosszig tartó tanulásban, és ez olyasmi, amivel a gyerekeinknek is jót példát mutatunk.
Néhány évvel ezelőtt te is bekerültél Kádár Annamária Valódi példaképek című könyvébe. Szerinted te miben vagy jó példakép?
Hú, nehéz erről úgy beszélni, hogy ne tűnjek önteltnek vagy fellengzősnek. Az én sztorimból talán az a legérdekesebb, hogy szorongó gyerek voltam, és nagyon lassú is, ezért sok nehézséggel találkoztam az iskolában, de kitartó is voltam, bíztam magamban, és tettem az álmaimért. Sok munka árán képes voltam elérni azt, amit szerettem volna. Szerintem nem szabad alábecsülni a szorgalom, a kitartás és a gyakorlás szerepét. A történetem arra példa, hogy egy szorongó, lassú gyerekből lehet akár háborús tudósító is, aki aztán a világ legvadabb övezeteibe jár. Lépésenként fel tudtam építeni ezt a karriert, mert ki mertem próbálni magam nehéz helyzetekben. Nem megszüntetni kell a félelmeinket ahhoz, hogy elérjük azt, amit akarunk, hanem kézen fogni őket, és elindulni egy cél felé.
Régóta foglalkozol a félelem természetével, a tudatossággal, a rezilienciával, újabban pedig a morális sérülés fogalma került a fókuszodba. Mit jelent ez pontosan?
Amikor az ember olyan eseményben vesz részt, akár csak szemtanúként, amely szembe megy a morális értékeivel, és eközben nincs lehetősége vagy megfelelő eszközkészlete ahhoz, hogy beleálljon ebbe a helyzetbe, vagy egy rendszer részeként úgy érzi, az erőfeszítése teljesen hiábavaló lenne, akkor gyakran inkább elnyomja az ezzel kapcsolatos érzéseit, ami hosszú távon szégyenérzettel és bűntudattal járó morális meghasonulás élményt okoz. Ez nem puszta lelkiismeret-furdalás, hanem a PTSD-hez nagyon hasonló tüneteket okozhat, fásultsággal, kiégéssel, akár mély depresszióval, sőt öngyilkossági gondolatokkal is járhat. A morális sérülés egyik kulcseleme a csönd, az elnyomás, a felszín alá rejtés, az ember ugyanis sokszor még magának sem tudja megfogalmazni ezeket az érzéseket, pláne nem másokkal megosztani. Amerikai katonáknál vizsgálták ezt először, akik szolgálatteljesítés közben, gyerekek vagy civilek sérelmére követtek el olyan cselekményeket, amelyek morálisan nagyon is megkérdőjelezhetők, de erről nem lehetett beszélni az ő közegükben. De morális sérülésért nem kell háborúba menni: az egészségügyben is kerülhetnek olyan helyzetbe orvosok vagy nővérek, amikor a rendszer nyomja őket egy meghatározott választás irányába, ők pedig úgy érezhetik, ez nem az, amire ők felesküdtek. Kutatások bizonyítják, hogy általános iskolai tanárok is olyan morális sérüléssel küzdhetnek, amely vetekszik a katonákéval, de mindez akár céges környezetben is előfordulhat.
Bőrkabát és szoknya MAX MARA WEEKEND
Óhatatlanul is a magyar társadalom jelenlegi állapota jut eszembe.
Igen, ez a magyar társadalomra nagyon igaz, de talán mondhatjuk azt is, hogy nemcsak magyar jelenség. Nem vagyunk jól az elmúlt években, világszinten egyre több helyen tapasztalható polarizáció, nő a szakadék a társadalom különböző rétegei között, és sok ki nem mondott feszültség van bennünk, aminek az oka sokféle lehet: háborúk, covid, gazdasági környezet, egyáltalán a felgyorsult környezetünk, a saját mindennapi életünkből hozott belső feszültségek. Ezeket csak úgy lehet gyógyítani, hogy összejövünk és kibeszéljük, mit éltünk át, ki hogyan sérült ezekben a helyzetekben, hogyan tudunk egymáshoz mégis kapcsolódni és meghallgatni az eddig elnyomott gondolatokat, megéléseket. Ez a community healing, én ebben hiszek. Amikor tavaly novemberben megjelent a Miért pont én című könyvem, a könyvbemutatót is szándékosan egy interaktív, közösségi élménnyé varázsoltuk, hogy meg tudjuk hallgatni a résztvevőket.
Javíts ki, ha tévedek, de mintha mi magyarok mindig „felülről” várnánk a megoldást, és nehezen hinnénk el, hogy mi magunk is tehetünk a jóllétünkért, a környezetünkért, egymásért, akár csak kis lépésekben.
Ez abszolút így van. Ezért klassz például a dm Együtt a jövőért! programja, amely a társadalmi részvétel lehetőségeire hívja fel a figyelmet. A program keretében a civil szervezetek egy pályázaton vehettek részt, amelyet augusztusban én is zsűriztem. A nyertes, anyagi támogatásban is részesülő szervezetek között van hátrányos helyzetű, illetve beteg gyerekeket segítő, fenntarthatósággal foglalkozó és környezetvédelmi kezdeményezés is. Az elmúlt években is főként civil szervezetek karolták fel ezeket az ügyeket, minden körülmény ellenére kitartottak és dolgoztak, nagyon büszkék lehetünk rájuk. Ez a kampány egyrészt ráirányítja a figyelmet ezekre a szervezetekre, másrészt tudatosíthatja az emberekben, hogy rád is szükség van, és a te mentális egészségedet is támogatni fogja, ha másokért teszel. Gondold végig, mi az, ami belefér időben, energiában, tudásban. Nem csak pénzzel lehet segíteni.
Mit viszel magaddal ebből a kampányból?
Bennem a legmélyebb nyomot egy olyan pályázat hagyta, ahol egy szervezet készített egy brosúrát, és abban felsorolt egy rakás, különböző tevékenységet a kerítésfestéstől a pénzügyi tanácsadásig, a cég munkatársai pedig ebből a katalógusból választhatnak, mi az, ami megszólítja őket, amivel segítenének egy rászoruló közösségnek. Szerintem Magyarországon sok ember segítene másoknak, nem a szándékkal van gond. Csak sokan megkérdőjelezik annak az értékét, amit adni tudnának – „tényleg erre van szükség?” -, illetve bizonytalanok abban, hogy fogjanak bele, kit keressenek. A dm kezdeményezése, amelyben közreműködő partner volt a Civil Impact is, tálcán kínálja a fontosabbnál fontosabb ügyeket, csak ki kell választani a hozzánk közel állót, és mellé állni.
Kardigán AERON, Maxi szoknya MAX MARA WEEKEND, Cipő HÖGL
Megfigyeltem, hogy a komoly ügyek mellett, és talán pont azok miatt, téged kevésbé kérdeznek a nőiségedről, a külsődről. Foglalkoztatnak ezek?
Sokat állok színpadon, rengeteg előadást tartok, ezért valamilyen szinten rá vagyok kényszerítve, hogy odafigyeljek a megjelenésemre, időnként frissítsem a ruhatáramat. Bevallom, nekem ez az egyik legnehezebb dolog, hogy mindig legyen olyan ruhadarabom, amit nem láttak már százszor rajtam, de közben azért próbáljam fenntarthatóan követni a divatot. Mivel háborús tudósítóként, terepnadrágban ismert meg az ország, sokan nem feltételezik rólam, de én elég nőiesnek tartom a stílusomat, szeretem a szép ruhákat, szoknyákat. Tőlem egyáltalán nem áll távol ez a téma, de az, hogy mennyit áldozok ennek az oltárán, leginkább attól függ, hogy mennyi kapacitásom van erre a munka mellett. A nagyon leterhelt időszakokban sajnos elhanyagolom a bőrömet, nem tartom a rutinokat, nem eszem rendesen, nem iszom eleget, nem szedek elég vitamint. Aztán amikor kicsit levegőhöz jutok, akkor ezeket visszaépítgetem a mindennapokba.
Ruha díszgombokkal és nyaklánc MAX MARA
Mi a legkárosabb, nőknek szóló üzenet, amivel találkoztál?
Sok ilyen van, de engem talán a „negyven az új harminc” és társai zavarnak leginkább. Mondogatják, hogy negyven, ötven felett is lehetsz olyan fiatalos, energikus, ügyes, mint egy harmincas, nézhetsz ki ugyanúgy, és megteheted ugyanazokat a dolgokat. Bár ez elvileg egy felszabadító üzenet lenne, valahol mégis csak toxikus, mert elvárássá is fajul. Fontos, hogy ötven vagy hatvan felé közeledve senki ne hagyja el magát, se a nők, se a férfiak, de az a jó, ha ezt mindenki önazonosan éli meg, és nem a társadalmi elvárások határozzák meg, hogy mit tesz vagy hogy érzi magát. Én belül egyébként nagyjából huszonnyolc évesnek érzem magam, és néha megdöbbenek azon, hogy nemsokára ötven leszek. Energiában, lelkesedésben, érdeklődésben nem érzem azt, hogy öregednék. Persze a testem változik, jönnek a ráncok, fáj a derekam. De rájöttem, hogy és akkor mi van? Miért ne érezhetném magam belül fiatalnak? Paradox dolgok is megférnek egymás mellett. Ez volt az egyik legnagyobb tanulás az egyik interjúalanyomtól. Ő egy gyászterapeuta, aki elveszítette a lányát egy tragikus buszbalesetben, és a veszteségfeldolgozásban az volt a legfontosabb ráébredése, hogy az élet egy paradoxon, és teljesen ellentétes dolgok, érzések, megélések is megférnek egymás mellett egy időben. Érezheti magát teljesen elveszettnek, miközben sosem tudta ennyire, hogy ő kicsoda, pont amiatt az önismereti munka miatt, amin átment a vesztesége óta. Teljesen oké, hogy egyszerre két ellentétes dolgot érzünk magunkkal kapcsolatban, legyen szó akár például a szülőségről, akár az életkorunkról.
Fotó: Jelen Ádám
Styling: Balogh Viktória
Smink és haj: Kiss Csilla
Köszönet a helyszínért a St. Regis hotelnek!
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
