Egy ember is elég: hétköznapi hősök, akik inspirálnak minket

A dm Együtt a jövőért! kezdeményezésének inspiráló történetei azt mutatják meg, hogy nem kell világmegváltó tervekkel indulnunk: néha egyetlen ember figyelme, tudása és kitartása is elég ahhoz, hogy mások élete megváltozzon.

Mindenkinek van egy ügye, csak meg kell találnia

Fejes-Mudra Edit évekkel ezelőtt egy Facebook-csoportban olvasott arról, hogy a kerületi tanoda napközis táborokat szervez hátrányos helyzetű gyerekeknek. A táborozók azonban csak hideg élelmet kaptak, mert meleg ebédre már nem jutott pénz. „Megkértem a kollégáimat, hogy dobjuk össze a pizzapéntekek árát, és reméltem, hogy a kezdeményezéshez valamelyik környékbeli pizzéria is csatlakozik. Nem így lett, de a munkatársaim támogatásával a pizzák minden pénteken megérkeztek a csapathoz, én pedig visszavonhatatlanul elköteleződtem” – meséli.

Azóta biciklizett és futott, életmódot váltott, adománygyűjtő nagykövetként dolgozott és edukációs interjúsorozatot készített – mindig aszerint, hogy éppen mire volt szükség.

Edit azonban nemcsak a szabadidejében önkéntesedik: a dm munkatársaként ő a vállalati önkéntes program egyik koordinátora is. Már a kezdeményezés 2013-as indulásánál is bábáskodott, azóta pedig folyamatosan figyelemmel kíséri annak alakulását. „Az önkéntes program keretében minden kollégánk évi két munkanapot fordíthat önkénteskedésre. Egyes munkacsoportok ezt csapatépítő jellegű fizikai önkéntességre használják, mások egyénileg támogatnak munkájukkal egy olyan számukra fontos ügyet, amely mellett hosszabb távon elköteleződnek” – magyarázza.

A kollégák tíz százaléka a program rendszeres résztvevője, ez pedig nemcsak a civil szervezeteknek jelent segítséget: az önkéntesek értékes tapasztalatokat szereznek, miközben új közösségeket és addig kevésbé ismert élethelyzeteket ismernek meg. „Vannak, akik elsőre megtalálják a számukra fontos ügyet, másoknak több próbálkozásra van szükségük. De ha valamiben komfortosan érzik magukat, minden megváltozik: feltöltődnek, formálódik a szemléletmódjuk, átértékelik a saját életüket, ezáltal a mi közösségünknek is kompetensebb, kiegyensúlyozottabb tagjaivá válnak.”

Edit számára a fogyatékossággal élő emberek és az őket támogató családok ügye vált különösen fontossá. Tanácsadással, háttérfeladatok elvégzésével és személyes jelenlétével is segíti a hozzájuk kapcsolódó programok megvalósulását.

„Azért vállaltam, hogy videósorozatot készítek a fogyatékossággal élő emberek világáról, mert úgy látom, hogy a témát tabusítjuk, és inkább zavartan félrenézünk. Emiatt a fogyatékossággal élő gyermeket nevelő családok gyakran magukra maradnak, ami érzelmi kiégéshez és elmagányosodáshoz vezethet. Segítségre van szükségük, én pedig örömmel járulok hozzá ahhoz, hogy a mindennapi nehézségeik láthatóbbá és leküzdhetőbbé váljanak” – mondja Edit, aki másokat is arra biztat, hogy találják meg a számukra igazán fontos ügyet.

A női közösségek megtartó ereje

A régmúlt idők asszonyai a fonók titokzatos világában adták át a fiatal lányoknak és friss asszonyoknak azt a tudást, mely segítette őket a mindennapokban. Ma ezeknek a közösségi élményeknek kevés megfelelője van, a hagyományos férfi-női szerepek pedig szükségszerűen újrarendeződnek. Ez mondhatni természetes, Kocsis Krisztina lélektréner, facilitátornak, ugyanakkor úgy látja, a modern nő gyakran nehezen kapcsolódik saját belső, befogadó és megtartó minőségéhez. Ezért hozta létre a KimeNŐ- válaszd önmagad-programsorozatot, melynek sarokkövei az önismeret, az énmunka, az őszinteség és az ítélkezésmentesség.

„A hogyan legyél önmagad kérdésének megválaszolása mindannyiunk számára komoly feladat. Különösen azért, mert nőként általában kapcsolataink viszonyrendszerében értelmezzük magunkat: valakinek a lánya, valakinek az anyja, valaki másnak a párja vagyunk. Csakhogy önálló lényként is létezünk, és erre az egyénre is ugyanolyan figyelmet érdemes fordítanunk,mint azokra, akiket szeretünk” – vallja a szakember, aki havi rendszerességű klubjaiban elsősorban a harmincas-ötvenes korosztálynak segít elmerülni az önismeret és az öndefiníció kérdéseiben.

„Mi nők szeretünk kapcsolódni, a barátainkkal való beszélgetés viszont nem feltétlenül visz előbbre. A tudatos kommunikáció eszközeivel aktívan dolgozó módszerem segítségével azonban a résztvevők kiscsoportos, páros és egyéni munkát is végeznek, ezáltal olyan belső rétegekhez férnek hozzá, melyek a mindennapokban gyakran rejtve maradnak” – foglalja össze a program sajátosságait Krisztina.

Azt reméli, a program idővel túlnőhet a helyi kereteken, és országos klubrendszerré válhat, hiszen a női közösségek megtartó ereje a résztvevők közvetlen környezetére is hatással lehet. „A női energia egy lágy, könnyed, tiszta és megtartó energia, ami ha nem »csinál« semmit, akkor is építi a környezetét. Mi ezt az energiát hozzuk ki egymásból a programokon,a tiszta Női energiát,hiszen megadjuk egymásnak az odafigyelés és az elfogadás élményét. Azt szoktam mondani, hogy ha ezt meg tudjuk tartani magunkban és tovább tudjuk vinni a világba, már nyertünk.  Ráadásul nemcsak mi, hanem azok is, akik a környezetünkben élnek.”

A gyásznak tanúkra van szüksége

Simon Ágnes férje váratlan elvesztését követően tudatosan tett azért, hogy feldolgozza veszteségét. Később úgy érezte, segítőként akkor lehet igazán hiteles, ha a hozzá hasonló helyzetben lévők mellé áll. Ma online közösséget működtet, gyászfeldolgozó csoportokat vezet és közösséget kínál gyászoló özvegyeknek. Következő célja egy országos sorstársi hálózat kiépítése, hogy azok is támogatást kaphassanak, akik a saját környezetükben egyedül maradnak a veszteségükkel.

„Amikor valaki elveszíti a párját, akivel hosszú évekig vagy évtizedekig alkotott egységet, nemcsak a szerelmét és a közösen megélni remélt éveket veszíti el. Arra is rá kell jönnie, kicsoda ő a párja nélkül. A gyásza mellett önmagán is dolgozik, hiszen új élettervre van szüksége: olyanra, amelyben ő tovább él, miközben a társa fizikai értelemben már nincs vele” – mondja Ágnes.

Özvegyi sorstársi csoportjaiban elsősorban nők keresnek támogatást, bár a férfiakat is megértéssel várják. Vannak, akik közvetlenül a veszteséget követően kérnek segítséget, mások csak hat-tizenkét hónappal később. Az sem ritka, hogy valaki éveken át egyedül küzd a gyásszal, mielőtt csatlakozik az özvegyek közösségéhez – vagy ahogy ők nevezik magukat, az őzikékhez. „A halál sokféle módon érkezhet: van, akinek jut ideje felkészülni rá, más boldog házasként ébred, és özvegyként tér nyugovóra. Bármelyikről legyen is szó, sem a gyászoló, sem a környezete nincs könnyű helyzetben” – magyarázza Ágnes.

A környezet gyakran valóban segíteni szeretne, a vigasztalónak szánt mondatok azonban fájdalmat is okozhatnak. A „légy erős”, az „idő mindent megold” vagy az „előtted az élet” típusú kijelentések azt üzenhetik a gyászolónak, hogy ideje lenne jobban lennie vagy hogy nem igyekszik eléggé. A távolságtartás sem segítség, hiszen a barátok, rokonok elmaradása tovább erősíti a magányosság érzését. 

„Veszteségben hajlamosak vagyunk relativizálni az érzéseinket, és mivel nem tudjuk, mit tegyünk vagy mondjunk, merő jó szándékból elkerülni a gyászolót. Márpedig a gyásznak nem hangzatos szavakra vagy grandiózus gesztusokra van szüksége, hanem tanúkra. A gyászolónak sem az kell, hogy a »megfelelő« mondatokat mondják neki, hanem az, hogy mellette legyenek, és meghallgassák azt, amit el tud és el akar mondani.”

Az országos sorstársi hálózat létrehozásának gondolata is azért született meg, hogy társ elvesztésének megélése és feldolgozása során senki ne maradjon egyedül. „Megtanulni egyedül élni, gyógyulni, aztán újrakezdeni nagyon nehéz – de nem lehetetlen. Különösen akkor nem, ha az elfojtás és az elhallgatás helyett az önismereti és gyászmunkát választjuk. Úgy, hogy közben nem maradunk egyedül.”

A sok apró segítség összeadódik

Kiss Gyöngyvér, a Civil Impact alapító-ügyvezetője szerint sokan azért nem kezdenek önkénteskedni, mert úgy érzik, az egyéni erőfeszítéseik eltörpülnek a társadalmi problémák mellett.

„Sokan hiszik, hogy egyéni erőfeszítéseik porszemmé válnak a sivatagban. Ez azonban tévedés: a sok kicsi egy nagy egésszé áll össze, és mindenki érdemi változást érhet el a saját környezetében.”

A közhiedelemmel ellentétben ráadásul az önkéntes tevékenység nem feltétlenül jelent intézményes vagy rendszeres munkát: a szülői munkaközösségi tagság, az edzés utáni „anyataxi”, a megmaradt főtt étel eljuttatása egy gyűjtőpontra vagy a környék megtisztítása éppúgy segítség lehet. „Kevés olyan hely van ma Magyarországon, ahol senki sem szorul támogatásra. Ha önkénteskedni szeretnénk, nem kell messzire mennünk: elég fognunk egy szemeteszsákot, amikor túrázni indulunk, vagy megkérdezni a környékbeli intézményeket, szükségük van-e egy segítő kézre. Általában van.”

Gyöngyvér azt tanácsolja, először gondoljuk végig, milyen ügyet tartunk fontosnak, majd reálisan mérjük fel, mennyi időt, pénzt vagy szaktudást tudunk felajánlani. Már havi néhány óra vagy egy kisebb, rendszeres adomány is nagy segítség lehet, mert tervezhető erőforrást jelent a civil szervezeteknek.

Arra is érdemes figyelni, hogy ne csak azt adjuk, amitől mi szeretnénk megszabadulni.

Hibás ruhákkal, használhatatlan tárgyakkal vagy nehezen feldolgozható élelmiszerekkel nem segítünk, hanem újabb feladatot adunk a fogadó szervezetnek. Érdemes azt is szem előtt tartani, mi lehet a személyes hozzáadott értékünk, hiszen néha nem az időnk, hanem a szaktudásunk a legnagyobb ajándék.

„Ha festeni, mesét olvasni vagy közösségi kertben gyomlálni szeretnénk, ideje belevágni. Azt sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy gyakran azzal tudunk a legtöbbet segíteni, amiben igazán jók vagyunk. Egy könyvelő, kommunikációs szakember, fotós vagy szobafestő rengeteg pénzt és fejfájást spórolhat meg egy alapítványnak vagy egyesületnek” – mondja Gyöngyvér, aki nemcsak a munkája során, hanem a szabadidejében is önkéntes tevékenységekkel foglalkozik. Szerinte ez a proaktív szemlélet a társadalom formálásának egyik legfontosabb eszköze, melyből mindenkinek ki kell vennie a maga részét.

Ezt példázza Edit, Krisztina és Ágnes története is: bár más-más ügyért dolgoznak, mindannyian abból indultak ki, amit láttak, átéltek és adni tudtak. A változáshoz pedig sokszor valóban ennyi kell: egyetlen ember, aki nem néz félre, hanem megteszi az első lépést.

Fotó: Lakasz-Nagy Ágnes fotográfus (Ágography), Rátka Krisztina, Civil Impact