Nemrég jött ki a Prada legújabb kampánya, melyben ti is dolgoztatok. Hogyan talált meg benneteket a világcég?
Anna: Klasszikus lánymese. Ősszel kivettünk egy nap szabadságot, felmentünk a hegyekbe, és ott érkezett az e-mail a Progressive Production csapatától, miszerint a Prada hazai forgatásán dolgozhatnánk, az új reklámkampányukhoz. Aztán egy hetes egyeztetés után megkezdtük a közös munkát. Alapvetően a stylist csapat mellé kellett a lokális segítség, akik tudnak a helyszínen úgy varrni, hogy a ruhák tökéletesek legyenek a kampányfilmekben.
A Prada márkára azért nem kifejezetten a fenntartható divat elvei a jellemzőek. Ez a szemlélet itt hogyan került előtérbe?
Vera: Ebben az esetben nem ez volt a koncepció. Hat kisfilmet forgattak, és fotóztak is a kampányhoz. Az ügynökség kifejezetten azért keresett fel minket, hogy szükség esetén a modellre igazítsuk, vagy adott esetben teljesen átalakítsuk a ruhákat, de szerencsére most nem kellett alkatrészeire szednünk. Bár sokat tanulhattunk belőle, az biztos!
Anna: De legalább minden egyes darabot a kezünkbe foghattunk! (nevet)
Eredeti terveitek között az is szerepelt, hogy a hazai designerek is kapcsolódjanak majd hozzátok, hogy segítsetek kollekcióik elkészítésében. Megvalósult ez az elmúlt másfél évben?
Viki: Már a kezdetektől fogva leszögeztük, hogy nem akarunk több száz tételes varroda lenni. Viszont azt tudtunk, hogy ebben a szcénában nagyon jól kommunikálunk a kreatívokkal, és tudjuk, hogy mit jelent a tervezői szemlélet, értjük, hogy egy designer darabban egy cipzár vagy egy gomb miért van teljesen illogikus helyen. Nekünk nem kell külön elmagyarázni, nem vitatkozunk ezen, mint sok esetben egy klasszikus varrodában. Az elejétől kezdve bíztunk abban, hogy megtalálnak majd minket a tervezők, mivel mi magunk is ebben a szcénában mozgunk.
Vera: Van olyan magyar márka, amellyel már fél éve együtt dolgozunk a szabásmintáikon, míg másoknak a varrás terén segítünk be – utóbbira jó példa Demeter Richárd, az egyik állandó tervezőnk. Általában azt látjuk, a legtöbb magyar designer vidéki varrodákkal áll kapcsolatban, és a fővárosban nehéz olyat találni, aki ezzel foglalkozik. Így nagyon praktikus, hogy mi itt vagyunk az Astoriánál. Ha valaki idő szűkében van, akkor beugrik, és, ha szerencséje van, azonnal el is tudjuk vállalni a munkát.
Anna: Eleinte ismerősi közegből érkeztek hozzánk megbízások, de mostanra már ismeretlenek is kopogtatnak. Eldöntöttük, hogy inkább ezt a komplex tervezői-kivitelezői folyamatot szeretnénk maximálisan átlátni, és korrektül végigvinni egy megbízáson belül. Legyen az Nagy Emese táncjelmeze, vagy éppen egy induló márka termékfejlesztése. Azt tapasztaljuk, hogy elsősorban ezért is szeretnek az emberek velünk dolgozni. Ha pedig elégedettek, akkor vissza is térnek hozzánk. Ezen együttműködések alatt is finoman csepegtetjük a fenntarthatóság szemléletét tükröző alternatívákat (nevet).
Azt már most is látjuk, hogy egy fejlesztési irányvonal lehet. Mivel a fenntartható divattal akarunk foglalkozni, próbálunk hasonló szemléletű szervezetekkel, ügynökségekkel kapcsolatot kiépíteni Európában.
Nemrég Németországban jártatok, a NEONYT-en, ami a berlini divathét részeként megrendezett nemzetközi programsorozat. A különböző események fókuszában a fenntartható divat áll. Milyen élményekkel, tapasztalatokkal tértetek haza?
Vera: A leglátványosabb a hatalmas kiállítótér volt, melyben fenntartható divatmárkák mutatkoztak be a világ minden tájáról.
Anna: Ami igazán izgalmas volt, az a konferenciaterem, ahol az Inditex (spanyol ruházati világvállalat) sajtósától kezdve az ausztrál Vogue munkatársáig minden fontos ember megfordult. Mi gyakorlatilag extázisba estünk az információáradattól. (nevet) Az egész esemény központi témája a víz volt. Mi idén a Fashion Revolution hét keretében szeretnénk a víz és a divatipar problémájára fókuszáló programokat szervezni, amelyek nem csupán workshopok lennének, hanem előadások, filmvetítések és oktató jellegű programok is. Azt látjuk, hogy nagy igény van az efféle projektekre.
A kezdetek óta nagy hangsúlyt fektettek a fenntartható divat jelentőségére. Van abban egyfajta küldetéstudat, hogy a világmárkák helyett inkább magunk varrjuk meg a ruháinkat?
Viki: Önmagában azzal semmi baj sincs, ha bemész egy fast fashion üzletbe, és veszel egy pólót. Olyan árakkal dolgoznak, amivel egyszerűen nem lehet versenyezni. Mert azt elvárni, hogy minden egyes ruhadarabot a fenntarthatóság jegyében készüljön, szerintem nem reális Magyarországon.
Azt szeretnénk hangsúlyozni a workshopokon, hogy mennyi idő és energia szükséges egy-egy ruhadarab elkészítéséhez.
Emellett pedig nemcsak a workshopokon, hanem tematikus előadásainkon is szoktunk beszélni a divat- és textilipar környezetszennyező hatásairól, és az is gyakran szóba kerül, kik azok a hazai tervezők, akik ebben a szellemben dolgoznak. Így próbáljuk megmutatni, hogy milyen más opció van, ha valaki nyitna a fenntartható divat felé.
Anna: Ide tartozik a kapszulagardrób koncepciója is, ami azt jelenti, hogy a workshopokon egymással jól kombinálható darabokat készítünk. Így a résztvevők egy átfogó, basic ruhatárat tudnak összeállítani a tudatosság jegyében.
Többnyire bio és alternatív matériákkal dolgoztok. Honnan szerzitek be a környezettudatos alapanyagokat?
Vera: Sajnos Magyarországon elég limitált a kínálat, ami van, azok is elsősorban babaruhákra vannak specializálódva, apró, kis cuki mintákkal.
Pedig már elképzeltem egy rózsaszín csillámpónis kiskabátot tavaszra!
Vera: Nem is rossz ötlet, lehet ezen el kellene gondolkodnunk (nevet). De komolyra fordítva a szót, nehéz az alapanyag-beszerzés, néhány év kutatómunkával a hátam mögött, már nagyjából tudom, milyen irányba induljak. Idén már sikerült felvennünk egy szlovák céggel a kapcsolatot, ahonnan bambusz jersey-t tudunk rendelni, ez például fehérneműkhöz kiváló alapanyag. Egyrészt, antibakteriális, másrészt pedig fenntarthatósági szempontból sokkal jobb alternatíva, mint például a pamut. Távolabbi országokból azonban még a logisztika miatt elég nehéz megoldani a beszerzést.
Viki: Meg ott van a nemez! Pár éve újranyitott Kőszegen a nemezgyár, és nagyon jó minőségű, szép gyapjúfilcet tudunk tőlük beszerezni különböző színekben. Mellénynek, kabátnak, szoknyának például tökéletes.
Valóban ennyire aggasztó a divat-és textiliparban egyre inkább hangsúlyozott túltermelés?
Anna: A probléma nem jövőbeli, hanem az életünk része, és ha nem változtatunk, hamarosan eljutunk oda, hogy nem tudjuk hova tenni a szemetet, aminek egy nagyon nagy százaléka ruha, illetve textil. Nem is beszélve a vízbe engedett vegyi anyagokról, és azokról a mikroszálakról, melyek szintén az ivóvizekbe kerülnek. Az alapvető cél az lenne, hogy minden márka, minden tervező, és gyár a fenntarthatóság jegyében gondolkodjon, és így egy idő után, aki nem így működik, az már egyáltalán ne legyen trendi.
Nincs végcél, nem egy esztétikai elem ez. Azt szeretnénk elérni, hogy az egész létezésünket áthassa ez a gondolkodás. Erre vannak utópisztikus elképzeléseink.
Kicsit olyan ez, mint az életmódváltás fogyókúra helyett – amit ti már el is kezdtetek. A műhelyben keletkező textilhulladékot Mohácsig viszitek. Mi van ott pontosan?
Vera: Nagyon szeretnénk, ha itthon vagy a régióban lenne már olyan üzem, amely a textilhulladékból újrahasznosított fonalat tudna előállítani, de sajnos ilyen még nincs. Vannak olyan cégek, amelyek más területeken fel tudják használni, például ez a gyár, ahol textilhulladékból mindenféle szigetelőanyagot állítanak elő az ipari felhasználásra.
Sok megbízást kaptok hazai színházakból is, az előadások jelmezeihez, díszleteihez. Ilyenkor mennyire nyitottak a társulatok a fenntarthatóságra?
Anna: Nyitottak, csak még nem igazán életszerű ezt beleépíteni az alkotói folyamatba. Például Eke Angélával is kicsit tudatosan erre építettük, illetve ő is nagyon motivált, hogy Nylon projektjét fenntartható anyagokból valósíthassa meg.
Vele közösen szeretnénk kidomborítani, hogy ez egy teljesen új terület, ahol az előadóművészetet össze lehet kötni a fenntartható divattal. Ebből nagyszerű kollaborációk születhetnek, sok fiatal tervező van, akit érdekel a környezettudatosság, szóval nagyon izgalmas irányvonal lehetne, ami még ennyire specializáltan itthon nincs jelen.
Közösségi varroda vagytok. Mennyire nyitottak a mai nők a varrás készségének elsajátítására?
Viki: Sok nőnek az anyukája még varrt otthon ruhákat, azaz valahol ez egy családi hagyomány, amely miatt sokan kapcsolódnak érzelmileg egy-egy workshopunkhoz. Mindenki úgy jön ide, hogy kezdő, és sokszor nagyon alábecsülik önmagukat. Varrás közben minden apró dologért elnézést kérnek, ha valamit nem pont úgy csináltak, ahogy mutattuk, pedig nálunk semmi szigorúság nincs!
Anna: Ráadásul a workshop nagyon jó terápia is, melyen megtapasztalhatjuk, hogy miként tudjuk a többféle kreatív lehetőség közül kiválasztani a legjobb megoldást. Egy-egy workshopon egy profi tervezőkből álló csapattal megpróbáljuk azt is megtanítani, hogy a „hiba” az öltésben igazából nem is hiba, hanem lehetőség döntési helyzetekre.
Próbáljuk elkerülni azt az érzést, hogy valami rosszul sikerült. Amióta összetettebb a működésünk, s tervezői-kivitelezői megbízásokat is ellátunk, inkább kreatív stúdióként aposztrofáljuk magunkat, jobban leírja a tevékenységünket.
Pályázati pénzből, szinte a nulláról indítottátok a Pónit. Volt bennetek félelem, kétely?
Vera: Kezdetben annyi minden történt, annyi dologra kellett figyelni, hogy mi valójában nem gondolkodtunk azon, hogy ez most jó lesz -e vagy sem.
Viki: Fél évvel ezelőtt volt, hogy sikerült nullára kihoznunk magunkat. Az elején jól jött a támogatási összeg, de számunkra is hamar nyilvánvaló volt, hogy egy év után önfenntartóvá kell, hogy váljunk.
Anna: Ami nehézség, hogy folyamatosan fejlesztenünk, javítanunk kell az üzletet, mérlegelni, mi az, amire több energiát és pénzt szánjunk, vagy ha éppen hiány van, akkor azt hogyan pótoljuk. Ha pedig probléma merül fel, akkor átbeszéljük, hogyan tovább.
Ezek szerint volt már kudarcban is részetek…
Anna: Persze! Senki ne képzelje azt, hogy nekünk minden egyes ötletünk elsőre, flottul működik és dől a lé… Nem így van. Például tavaly szeptemberben meghirdettük a little black dress workshopot, amit Vera dolgozott ki, és mi nagyon szerettük – de senki sem jelentkezett rá. Az ilyen eseteket azonban nem tragédiaként éljük meg, hanem megpróbáljuk megváltoztatni a megközelítési módot, kidolgozunk egy másik alternatívát. Ezt meg is tettük, majd decemberben változtatásokkal meghirdettük újra, és azóta áprilisig minden workshopunk teltházas.
Kizárólag a varroda élete tölti ki a napjaitokat, vagy mellette más területen is dolgoztok?
Anna: A Forte Társulat produkciós vezetőjeként szerencsés vagyok, mert inspiráló csapattal dolgozom, s különleges művészeti formanyelvek hatnak rám. Azt hiszem itt is lehetünk teljesen őszinték, ez sok hazai fiatal alkotóra felszabadítóan fog hatni, ha kimondjuk: szinte mindenki számos munkával, projekttel párhuzamosan foglalkozik, s ezeknek nem mindig ideális az időbeli elosztása. Részben anyagi okokra vezethető vissza ez a helyzet.
Vera még a diplomamunkáját írja, Viki és én is dolgozunk emellett, és ezeket megpróbáljuk harmóniában tartani. Én jelenleg is egy szabás-varrás továbbképzésre járok, igyekszünk minél több tapasztalatot és tudást belepakolni ebbe a projektbe. Szerencsére van forgalmunk, de ez azért még kevés ahhoz, hogy kizárólag ezzel foglalkozzunk.
Két év alatt egy komoly rendszert hoztatok létre, ami folyamatosan fejlődik. Hogyan látjátok a PINKPONILO jövőjét?
Viki: Mi nem vagyunk klasszikus értelemben vett márka, de vannak olyan darabjaink, amiket, ha szeretne valaki elkészíteni, de nem tud eljönni a workshopra, mi megvarrjuk neki. Idén szeretnénk kitágítani a Póni határait Budapesten túlra és beindítani egy olyan szolgáltatást, hogy ha valaki szeretne, akkor rendelhessen is darabokat, akár kapszulagardróbjába is.
Szerző: Tukacs Tekla
Fotók: Paul Ionescu, Mészáros Virág, Pap Dávid
