Amikor a veszteségen képesek vagyunk magunkat túltenni akkor az elhunyt jelenléte nélkül térünk vissza az életbe. Egy véglegesen kettétört kapcsolat után nincs meg ez a totális befejezés. A szeretett társ éli világát, a szakítás során önbecsülésünk óriási ütést kapott, miközben a remény, hogy újra kezdhetjük esetleg tovább él.
Egy 32 éves férfi leveléből idézek:
„Kedves tanácsadónő! Szeretném megosztani önnel életem egy szakaszát, amely furcsa módon még ma is, mint egy sohasem gyógyuló seb él bennem. Nyolc évvel ezelőtt találkoztam egy lánnyal, akivel azután öt évig együtt éltünk. Én még ma is úgy gondolom, hogy tökéletes harmóniában. Sohasem veszekedtünk, jó volt a szex, soha nem panaszkodott semmiért, és azt hiszem, én is mindent megtettem azért, hogy ez a szerelem örökké tartson. Egy nap arra értem haza, hogy a barátnőm minden holmiját becsomagolva várt, és csak annyit mondott, most elmegy. Hiába kérdeztem, hogy mi történt, kérleltem, hogy beszéljük meg, semmire nem volt hajlandó. Mobil számát megváltoztatta, lakcímét kideríteni nem tudtam. Azóta voltak és vannak is jó-rossz kapcsolataim, de bármikor eszembe jut az ő távozása, még most is úgy érzem, mintha belül zokogás rázna, és szívemet vasmarok szorítja. Mikor lesz ennek vége?”
A magyar nyelv ékesszóló. Szeretteinket úgy nevezzük, hogy hozzátartozóink.Szerelmünk, társunk hozzánk tartozik; része nem csak életünknek, de személyiségünknek, önbecsülésünknek, a társadalomban elfoglalt helyünknek. A társ elvesztése igazi gyászélmény. Ilyenkor az ember, függetlenül attól, hogy ő vagy a párja szakított, úgy érzi, kitéptek egy darabot a szívéből. Mindaz, ami addig a kettejüké volt, amit közösen terveztek, a baráti, társasági kötelékek egyszerre szertefoszlanak, és marad a helyén a tátongó üresség.
A fájdalmat mindenki másképp éli meg, és másképp próbálja orvosolni. Van, aki sportol, van, aki csak sír és sír, van, aki reggeltől estig beszélget az érzéseiről, más bulizással csillapítja a fájdalmát.A dolog lényege azonban,- és amiben a hozzám fordult levélíróval is egy-két találkozás után egyetértettünk- az: társunk elvesztése belőlünk szakít ki egy részt. A gyógyuláshoz vezető út elsősorban saját magunk újra építésén keresztül vezet. Ameddig csak olyan kérdésekkel gyötörjük magunkat, hogy mit rontottam el; ezt, vagy azt vajon miért mondta ő, és én miért válaszoltam így , vagy úgy; addig nincs remény a veszteség feldolgozására.
Személyiségünk újra építése elsősorban önbecsülésünk újraépítését jelenti. Szeressük, kényeztessük önmagunkat! Igyekezzünk még a kudarchoz vezető párkapcsolatból is csak arra emlékeztetni magunkat, amiben erősek voltunk! Nem könnyű feladat, nagy önuralmat igényel, de szakember segítségével biztosan gyorsabban sikerül.
