Profimedia – Red Dot
Először is tisztázzuk, hogy a lassú tévézés (Slow TV) nem az, amikor a távirányító gombjának köszönhetően ólmos léptekkel halad a Dallas, vagy a Vad Angyal beszél öblös hangú trollként, hogy mi alaposabban megszemlélhessük pazar sminkjét.
A Slow TV adásai olyan – többnyire teljesen hétköznapi – jeleneteket sugároznak, amiknek szemlélésben elmerülve megnyugtató érzés telepszik ránk. Például nézhetünk hét órán keresztül kötögető embereket vagy mesés tájakon átzakatoló vonatokat. Talán első hangzásra ez nem hangzik valami izgamasnak, de Skandináviában állítólag már régóta népszerűek ezek a műsorok, és nem régiben a Netflix az amerikai tévézők számára is elhozta a hasonló jellegű adásokat.
Az egész ötlet mögött álló koncepció az a meglehetően kézenfekvő ötlet, hogy egy rohanós, kaotikus nap után az ember szívesen elmeditál a tévéje előtt egy eseménytelen, akár hosszú órákig eltartó, lehetőleg hipnotizáló erejű képsoron. Az ilyen adások állítólag lenyugtatnak, lehoznak a hétköznapi mókuskerékről, és ha az ember belegondol, tényleg kellemesebb élmény lehet 2 órán keresztül virágos réten legelésző szarvasmarhákkal meditálni, mint epilepsziás rohamba hajszoló akciófilmek előtt ülni.
Mert hát végeredményben minden ilyesmi (a jógától kezdve a felnőtteknek szánt színezőkön át most a lassú tévézésig) csak azért van, hogy mi iszonyúan stresszes felnőttek visszataláljunk egy olyan békés lelki állapothoz, ami gyakran bizonyos értelemben véve gyerekkori tevékenységekhez köthető (gondoljunk csak magára a színezésre, vagy a gyerekeknek szánt csatornák – mint a Bebe Tévé – lassú, eseménytelen állatos műsoraira). Ez pedig határozottan jó nyomnak látszik – bármelyik is legyen a leginkább kedvünkre való módszer.
