Körülbelül 17 éves korom óta dolgozom. Kisebb-nagyobb szünetekkel, de folyamatos bennem az igény, hogy dolgozzak. Talán az otthoni minta és a saját bevétel vágya volt az, ami elhajtott legelőször a diákszövetkezethez, és ami miatt nevetséges órabérért is képes voltam elmenni dolgozni.
“Én vagyok az, aki majdnem belehalt a ramadánba” – gyakran kezdem ezzel a lírai mondattal a szörnyű diákmelós sztorijaimat. Na, de nem azért haltam majdnem bele, mert iszlám böjtöt tartottam, hanem azért, mert egy arab helyen szolgáltam fel egy ramadánnyi ideig. Kevés meghatározóbb tapasztalatom volt annál az egy hónapnál. A munka délben kezdődött, és hajnali 3-4 körül ért véget, közben pedig jóformán levegőt sem volt időm venni. Minden nap egy órát éjszakai buszoztam haza, borzalmasan bedagadt lábakkal, hullafáradtan rogytam az ágyamba, majd 11 körülig aludtam, és indultam is dolgozni. De ha arra a nyárra gondolok, akkor először mégis csak a végeredmény, egy szuper tablet jut eszembe, és az, hogy mennyire izgalmas volt ilyen komoly betekintést nyerni egy másik kultúrába.
Szolgáltam fel menta teát arab hercegnek (borzalmasan forrón, 4-3 arányban itta), dolgoztam együtt szíriai menekültekkel, rácsodálkoztam az arab tea-, kávé és hummuszkultúra rejtelmeire… De az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy a tabletet azért tudtam megvenni, mert akciós volt, és tisztán emlékszem arra is, hogy nem mertem utánaszámolni, mikor kézhez kaptam a fizetésemet, hogy pontosan akkor hány óra munkáért is kapom azt a vékonyka összeget.
Fotó: Unsplash/Cel Lisboa
De ez csak egy történet. Voltam tanársegéd egy angol nyelvsuliban, ahol hónapokon keresztül nem volt más feladatom, csak I am, you are szintű szerkezeteket gyakoroltatni másokkal, iktattam számlákat, voltam ruhaüzletben eladó, fagyis lány. Egyiket sem több, mint 5-600 forintért csináltam óránként. Napközben, este, éjjel, hétvégén, ünnepnapokon, egyetemi szünetekben és egyetem alatt is volt, hogy dolgoztam. Csak rövid ideig, de volt, hogy egyszerre két munkahelyem is volt. Mégis úgy gondolom, hogy azok a szerény utalások, amelyek hónap végén a számlámra kerültek, sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak, mint azóta bármely fizetésem.
Egyrészről már 17 éves koromtól megtapasztaltam, hogy (ha nagyon keveset is,) de a munkám pénzt érhet. Dolgozó emberként pedig teljesen máshogy éreztem magamat a társadalomban. Úgy éreztem, hozzáteszem a magamét a nagy egészhez, hogy hasznos vagyok mások számára. Másrészt, bármilyen anyukásan hangzik is, teljesen átalakította a pénzhez való viszonyomat minden verejtékkel megszerzett forint. Pontosan tudom, hogy melyik fizetésemből mit vásároltam, és sokkal jobban is vigyáztam ezekre a cuccaimra. Persze teljesen más lenne a történet szájíze, ha azt a vékonyka összeget a létfenntartásomra kellett volna fordítanom, a családi hátterem viszont lehetővé tette azt, hogy az első munkaéveim tényleg az erőgyűjtésről szólhassanak.
Mégsem a régóta vágyott laptopcsere, egy-két 100%-ban általam finanszírozott utazás vagy a rezsi- és lakbérköltségembe való beszállás volt a legjobb a diákmunkáimban. Hanem az, hogy egy-egy ilyen munka során olyan emberekkel kell együttműködnöm, akikkel egyébként nagy valószínűséggel sosem találkoztam volna. Jó (leendő) etnográfusként az ilyen találkozások pedig rendszerint hatalmas hatást gyakoroltak rám. A szíriai shishás fiúktól kezdve a nemzetközi life coach-on keresztül a török néptánccsoportig sokféle emberrel találoztam, és rengeteg ilyen találkozásból tudtam beépíteni a saját életembe ezt-azt. A coachingos munkám közben például rájöttem, hogy igenis lehet ereje tizenévesen is a szavaimnak, egy fesztiválos munka alkalmával rádöbbentettek, hogy mennyire leértékelem a saját képességeimet, ha pedig úgy érzem, hogy ennél több terhet már nem bírnék el, csak az arab munkahelyemre kell gondolnom.
Félreértés ne essék, az 500 forintos diákfizu egész egyszerűen semmiféle munkaért nem lehet méltó juttatás, és abszolút úgy gondolom, hogy ha a munkáltató nem adja meg az alapfeltételeket a munkavégzéshez, – amihez mindennél hangsúlyosabban hozzátartozik a tisztességes fizetés is –, akkor nincs értelme jól vagy rosszul végzett munkáról beszélnünk. Annyi viszont biztos, hogy ezek a verejtékes munkaórák még a röhejes fizetés ellenére is elég rendesen beépültek az identitásomba.
