Ugyan már 12-13 éves korom óta hangos vagyok (a magam módján, amennyire egy tini hangos lehetett egy vidéki kisvárosban) LMBTQ+ témákban, mégis úgy alakult, hogy idén mentem ki először a Pride-ra. Az első néhány évben a távolmaradásomat arra fogtam, hogy technikai akadályba ütközött volna a feljutásom, de a Budapestre költözésem után rájöttem, hogy igazából egyáltalán nem ez volt a gát, amiért úgy éreztem, nem szeretnék részt venni a felvonuláson.
Tisztán emlékszem, hogy évről évre a laptopom előtt ülve mindig belehallgattam a Pride-os beszédekbe, néztem az élő közvetítést, és megnyugodtam, hogy a formálódó gondolkodásmódom bizonyos társadalmi jelenségekről még nagyon sok ember gondolataival egybevág. Ugyanakkor láttam azt is, hogy a közvetlen környezetem mennyire ambivalens módon áll a kérdéshez. Nem tudtam mit kezdeni az olyan szituációkkal, mint például hogy a nyolc évig összetartó, egymást folyamatosan segítő gimis osztályomba járó, vállaltan meleg fiút hétről hétre kegyetlen humorral, sőt, néha fizikálisan is bántotta a fél gimnázium, és még csak fel sem tűnt senkinek, hogy ez nem oké. Vagy hogy az egyébként kifejezetten nyitott gondolkodású anyukám egy számomra nagyon fontos, leszbikus barátnőmről azt kérdezte tőlem, hogy „UGYE nem szerelmes beléd?!”. (Az őszinte válaszom egyébként az lett volna, hogy sajnos nem.) Azt sem tudtam hova tenni, hogy a néptáncos közeg, melyre konkrétan második családomként tekintettem, kettős mércével tekintett az elfogadásra. Egyre inkább frusztrálni kezdett, hogy míg a román vagy cigány táncok a színpadon értéknek számítottak a közösség szerint, addig ugyanezek az emberek jelentős része a való életben minden „másságot” egyértelműen elutasított.
Ilyen összeférhetetlenségek keresztmetszetében jó sokáig nem tudtam eldönteni, hogy én vagyok-e hülye vagy mindenki más. Folyamatosan azon agyaltam, hogyan tudnám összeegyeztetni a saját értékrendemet az engem körülvevő és számomra fontos közösségek értékrendjével úgy, hogy ne sérüljön semmi. Féltem kimenni a Pride-ra, mert csak arra tudtam gondolni, hogy ezzel csalódást fogok okozni a környezetemnek, esetleg hogy a családomat megbélyegzi majd a mindenkiről mindent tudó vidéki kisváros, vagy hogy „gyanús” lesz az embereknek, hogy esetleg nem a fiúkat szeretem, ha ilyen rendezvényekre járok. Úgy éreztem, nem tehetem meg a környezetemmel azt, hogy őszintén felvállalom a véleményemet, mert túlságosan szerettem és féltettem őket- meg persze a saját pozíciómat is. Mostanra viszont rá kellett jönnöm, hogy a véleménynyilvánításnál soha nem lehet megúszni, hogy valami sérüljön.
Fotók: Bodnár Zsófia
A világ legtermészetesebb érzése volt szombaton végigsétálni a Budapest Pride-on. Én már ebben a közegben érzem magamat otthonosan és ebben semmi szégyellnivalóm nincs. Nagyon sokszor kifejezetten keresem azokat a szituációkat, amikben más értékrendű emberekkel beszélgethetek, de azt többé nem engedhetem meg magamnak, hogy alapvetően olyan közeghez tartozzak, amely ne támogatna teljes mértékben. Az első Pride-os felvonulásommal mintha egy jó hosszú önismereti út végére érkeztem volna, melynek eredménye egy sokkal bátrabban konfrontálódó, önmagát sokkal jobban tisztelő én, aki vállalja, hogy egyszerre szereti a vidéki családját és az ultraelfogadó pesti barátait, imádja még mindig a folklórt és hisz az emberi jogokban is, és aki kineveti magát, hogy ezek a dolgok valaha egzisztenciális válságot okozhattak számára.
Fotó: Unsplash.com
