Hacsak nem estünk át mellrákon magunk is, teljesen sosem érthetjük meg, milyen gondolatokkal, érzésekkel és fizikai érzetekkel kell együtt élnie annak, akit a betegséggel diagnosztizálnak. Összeállításunkban maguk a túlélők vallanak arról, mi lepte meg őket legjobban a betegségben, hogy jobban megérthessük, mi zajlik a nőkben a mellrákkal való küzdelem során.
Az orvos a kockázati faktorok alapján ítél, nem a vizsgálati eredményt nézi.
“Ha nem vagyok elég erőszakos, és nem járom ki magamnak az újabb ultrahangvizsgálatot és mammográfiát, akkor lehet, hogy belehalok a szoptatás közben a mellrákba?! Nem volt a családunkban mellrákos megbetegedés, fiatal vagyok és épp szoptattam az alig egyéves kislányomat. Ezek alapján az orvos, akit felkerestem a mellemben tapintott csomóval kizárta a mellrákot, pedig egyértelmű volt, hogy valami nem stimmel az ultrahanggal. A legnagyobb tanulság, hogy bárkivel, tényleg bárkivel megtörténhet. Lehet anélkül is BRCA-gén hordozó, hogy a családjában lett volna megbetegedés, a szoptatás nem véd száz százalékosan a mellráktól, és ha érzi az ember, hogy valami nincs rendben, muszáj addig menni, míg megnyugtató diagnózist nem kap” – mondta el diagnosztizálása körülményeiről a 36 éves Anna.
A kemoterápia teljes munkaidős állás.
“Annyira gyakran kellett mennem a kezelések és vizsgálatok miatt a kórházba, hogy az már egy teljes munkaidős állást kitett. 15 hét alatt, míg a kemoterápia tartott, körülbelül harmincötször voltam bent. Ráadásul el sem tudtam eddig képzelni, hogy valami, ami azért van, hogy meggyógyítson, milyen beteggé tud tenni. Egészséges életet éltem a mellrák előtt, futottam, dolgoztam, utaztam, nagy társasági életet éltem, imádtam enni, ám ahogy a kemoterápia elkezdődött ennek egy csapásra vége szakadt. És megdöbbentő, milyen sokáig elhúzódnak a mellékhatásai”- jellemezte a kezelést Szilvi, akit 39 évesen diagnosztizáltak mellrákkal.
Úgy tüntetik fel, mintha a rekonstrukció lenne az egyetlen út a melleltávolítás után.
“Mielőtt átestem a kettős masztektómián, az orvosomban fel sem merült, hogy esetleg nem akarok a melleim helyett szilikont beültettetni. Nagyon kevés információt adnak, és a társadalmi elvárások és nyomás miatt úgy kezelik, mintha a nőknek nem lenne más választása. Én lapos akartam maradni inkább, nem kértem rekonstrukciót” – mondta el döntését a 35 éves Angéla.
A mellrák nem halálos ítélet.
Amíg én magam nem lettem rákos, azt hittem, hogy a diagnózis egyenlő a halálos ítélettel. Ám a kezelések és műtétek alatt meg sem fordult a fejemben, hogy meghalhatok. A mellrákra ugyanúgy tekintettem, mint bármilyen más betegségre, azzal a különbséggel, hogy ennek igen kellemetlen, fájdalmas és hosszadalmas a gyógymódja. De nem volt szemernyi kétségem sem, hogy meg lehet gyógyulni belőle. És az orvosaim is végig úgy tűntek, hogy ilyen eshetőség meg sem fordul a fejükben” – mesélte a 43 éves Zsuzsa.
A végén jön a zuhanás.
“Mikor véget értek a kemoterápia, megvolt a melleltávolító- és rekonstrukciós műtétsorozat, sugárterápia, és megkaptam az első negatív szövettani eredményemet, mely szerint nincsenek bennem rákos sejtek, utána jött a mélypont és üresség. Persze az utókezelések még tartanak, évekig antihormontablettákat kell szednem, de a tényleges kórházba járás és folyamatos kezelések után jött az igazi mélypont, mikor már felszabadulhattam volna” – mondta el Sára, aki 49 éves.
Paranoiásan baktériumfóbiás lettem.
“Mindenhol a köhögő embereket figyeltem a kemoterápiám alatt. Előtte nem voltam a higiénia megszállottja, de a mellrák elleni kezelések megkezdése után folyton fertőtlenítettem a kezemet, és a családtagjaim kezét is. Mikor először mentem be egy boltba úgy, hogy már nem volt tétje, mert vége volt a kemoterápiának, rettenetesen szorongtam, hogy biztosan jó-e ez így, szabad-e, nem lesz-e baj. És nagyon sokáig tartott, míg ez lecsengett, és már újra egészségesen tudok viszonyulni a hétköznapi helyzetekhez” – vallott a szorongásairól a 40 éves Anett.
Fotó: Getty Images
Az AVON és a Marie Claire közös mellrák elleni kampányáról ITT olvashatsz!
