Mi adta a fotósorozat ötletét?
Ez a sorozat 2017-ben készült, Angliában éltem ekkor, és az volt a célom, hogy felfedezzem az ország nem turistás oldalát. Ebben az időszakban szerettem meg a brutalista építészetet – honvágyam volt, és a brutalizmus Kelet-Európára, Magyarországra emlékeztetett. Annak ellenére, hogy betonmonstrumokról van szó, egyfajta otthonosságot jelentettek számomra.
Az épületek szürkeségével ellentétben állnak a ruhák és az őket viselő emberek.
Igen, őket direkt ellentmondásos színekbe öltöztettem. Azért a matt világoskékre és a rózsaszínre esett a választásom, mert ezek a gyermekkor színei. A modellek egyébként a barátaim, a ruhadarabok kiválasztásánál pedig csak a szín volt a lényeges szempont, egyáltalán nem dizájnerdarabokról van szó.
Hogyan kapcsolódik a sorozat a Tágítsd ki a teret! tematikához a te értelmezésed szerint?
Úgy gondolom, a brutalista építészet igenis művészeti értéket képvisel annak ellenére, hogy sokan csúnyának látják. A sorozattal mindenképpen célom volt megmutatni a bennük rejlő szépséget, értéket, azaz tágítani az emberek látásmódját a témában. De ez kitágítható más témákra is: úgy gondolom, mindig érdekes kifordított, megcsavart nézőpontból nézni a világot.
A sors fintora, hogy a fizikai terünk nemhogy kitágult volna 2020-ban, hanem sokkal inkább leszűkült. Te hogyan éled meg ezt a változást?
Igazság szerint nagyon élveztem a karanténidőszakot. Persze az elején volt bennem egy kis ijedtség, de aztán el tudtam kezdeni más szemszögből szemlélni a teret, és nem is akartam, hogy vége legyen a karanténnak. Bármilyen közhelyes is, azáltal, hogy négy fal közé kerültem, lehetőségem volt befelé koncentrálni, megfigyelni az az apró részleteket, a mindennapok szépségét. A váltás nyomot hagyott a munkásságomon is, például készítettem idén csendéleteket és fény-árnyék fotókat is.
