Amikor összejött új barátjával, Vera még kifejezetten jóban volt a fiú szüleivel. Sőt, nem egyszer még a lány unszolta a fiút, hogy szervezzenek közös programokat, hívják el a szülőket ebédre, vagy ugorjanak be meglepetésből egy délutáni kávéra. Vera életében nagyon fontos a családja, kicsi kora óta szoros viszonyban van a családtagjaival, szóval ő is ezeket a mintákat próbálta érvényesíteni a párkapcsolatában. Az anyós és az após egy darabig egyenesen rajongott érte: nagy gonddal választották ki a születésnapi ajándékát, a hétvégi ebédeken kedélyesen elbeszélgettek vele, és boldogan konstatálták, hogy egy szem fiuk végre talált magának egy kedves, okos lányt. A gondok akkor jöttek, amikor a kapcsolat elkezdett komolyra fordulni: az összeköltözés bejelentése hideg zuhanyként érte a szülőket, és hirtelen a lánnyal való kapcsolatuk is nagyot változott. „Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg rosszul fogadják a hírt, hiszen már két éve együtt voltunk, stabil volt a kapcsolatunk, mindketten jól kerestünk, evidens volt, hogy ez a következő lépés – emlékszik Vera. – Lelkesen kezdtük el újságolni, hogy már meg is van az új lakás, ők pedig olyan gyászos képet vágtak volna, mintha egy halálos betegséget jelentettünk volna be. Azt is a fejünkhöz vágták, hogy először meg kellett volna beszélnünk velük a döntést, amit végképp nem értettem.”
Bár a konfliktus idővel valamelyest elsimult, onnantól kezdve folyamatosan újabb és újabb viták jöttek: az anyós elkezdte fúrni Verát a lány háta mögött, kritizálta a költekezését, a főztjét, minden háztartással kapcsolatos döntését. Ahogy egyre inkább kicsúszni érezte kezei közül a fia feletti kontrollt, úgy hárította minden frusztrációját a lányra: „Elkezdett rólam kitalálni mindenféle hazugságot, hogy aztán ezekkel tömje a barátom fejét. Megpróbálta áldozatként beállítani magát, olyasmiket mondott, hogy én udvariatlan és nagyképű vagyok velük, és elszakítom tőlük a fiukat, és hogy nem tesz jót a barátomnak ez a kapcsolat. Szerencsére a barátomon ez egyáltalán nem fogott, már csak azért sem, mert eleve nem volt túl szoros viszonyban a szüleivel – és nagyon pontosan tudja, milyen nehéz természetű emberek. Velem persze mindig megpróbáltak udvariasak lenni, de a barátom nyilván mindig elmondta, miket mondanak a hátam mögött. Szerintem már az is nagyon sokat elárul az emberi kapcsolatokról való elképzeléseikről, hogy azt hitték, a fiuk majd velük lesz szolidáris, és nem a szerelmével.” A sok konfliktus végül odáig fajult, hogy Vera már másfél éve egyáltalán nem találkozott a barátja szüleivel. A fiúnak – miután nyíltan felvállalta, hogy rosszulesik neki, ahogyan Verával viselkednek – szintén megromlott a viszonya a szülőkkel, de azért valamelyest még tartják a kapcsolatot, és néhány hetente meg is látogatja szüleit. Ez a kompromisszum egyelőre úgy ahogy, de működik, azt viszont még nem tudják, mi lesz, ha egy gyerek kerül a képbe. „Nyilvánvalóan szeretném, ha a gyerekem találkozna a nagyszüleivel, de én nem látom, hogy a történtek után, hogyan ülhetnék le az anyósomékkal bájcsevegni. Nem gondolom, hogy kötelező lenne jóban lennem velük, és nekem rendben is van, hogy nem látom őket, viszont nem akarom a saját ellenérzéseimet a leendő gyerekemre vetíteni. Egyébként biztos vagyok benne, hogy nagyon fogják szeretni az unokájukat, már csak ezért sem fosztanám meg a gyerekeimet ettől a szeretettől” – magyarázza Vera.
Hasonló helyzettől szenved a 32 éves Annamari is. Jövőre tervezik az esküvőjüket barátjával, akivel már négy éve együtt vannak, de az évek alatt nem sikerült közelebb kerülnie leendő anyósához, bármennyire is igyekezett. „A barátom anyukája évekkel ezelőtt elveszítette a férjét, amióta ismerem egyedül van, és csak a fia van neki. Én meg tudom érteni, hogy fél tőle, elveszíti az utolsó támaszát is, de én sosem adtam neki okot aggodalomra, hiszen mindig látogatjuk, igyekszünk segíteni neki, foglalkozni vele. Amikor ott vagyok, megvető pillantásokat vet rám, ha beszélgetni próbálok vele, kurtán válaszol, és inkább a fiát szólítja meg. Borzasztóan feszült ilyenkor a hangulat” – festi le a helyzetet Annamari. Az anyós még az esküvő költségeibe sem akart besegíteni, annyira ellenzi a kapcsolatot, pedig Annamari szerint sokkal jobb anyagi helyzetben van, mint ők. A lány azt is megfigyelte, hogy minden alkalommal, mikor meglátogatják őt, anyósa a szokásosnál is jobban igyekszik kicsinosítani magát, mintha versenyezni próbálna fia választottjával. Annamarit nagyon zavarja, hogy ilyen rossz a viszonyuk, és az esküvő előtt szeretné elrendezni, de egyszerűen nem alakult ki elég bensőséges kapcsolat ahhoz, hogy felhozza a témát az anyós előtt, ráadásul párja is azt mondja, hogy inkább engedje el a dolgot.
Könnyű persze legyinteni a terhelt anyós-meny kapcsolatokra, és elintézni annyival, hogy az anyósok már csak ilyenek, de nagyon sokan vannak, akiknek komoly frusztrációt okoz, hogy ilyen feszült légkörben kell élnie egy viszonylag közeli családtaggal. Tény, hogy a származási család és a róluk leváló gyermek választott partnere közötti viszony menedzselése egyáltalán nem egyszerű, de nem is megoldhatatlan feladat – feltéve persze, hogy az összes fél hajlandó megtenni bizonyos lépéseket.
Mélyvíz és elfogadás
Először is fontos átlátnunk, hogy az anyósok negatív attitűdjei mögött megbújó félelmek gyakran nem alaptalanok. A legtöbb nő (különösen azok, akiknek csak egy gyerekünk van, és/vagy nincs körülöttük megtartó szociális védőháló) attól tart, hogy gyermeke kevesebb időt fordít majd rá az új partner miatt. Mindez a gyerek és a partner szempontjából persze teljesen normális, de érthető, ha a szülő valamiért nehezebben éli meg. Ez persze nem jogosítja fel arra, hogy kártékony érzelmi játszmákba bonyolódjon a gyermekével, hiszen a gyerekek leválása mindenki életében bekövetkező normatív krízis, az ezzel való megküzdés pedig a szülők feladata.
Mindenesetre mikor az anyóssal való viszonyunkat vizsgáljuk, érdemes önvizsgálatot is tartanunk, és megnéznünk, hogy vajon tényleg a másik fél-e a hibás mindenben, vagy esetleg előfordult, hogy mi is elutasítóan viselkedtünk vele. Lehet, hogy észre sem vettük, ahogyan leszóltuk a fiának vett ajándékot, vagy elutasítottuk a főztjét, de az is előfordulhat, hogy tévesen értelmeztük ellenségesnek a szülők valamelyik gesztusát. Előfordulhat, hogy az anyós tényleg csak segíteni szeretne, de mi rögtön kotnyeleskedésként, akadékoskodásként értelmezzük a gesztust. Ráadásul mindig saját kapcsolati és kommunikációs mintáink keretrendszerében próbáljuk értelmezni a helyzetet, miközben lehetséges (sőt, nagyon valószínű), hogy partnerünk családjában mások az íratlan játékszabályok.
Azt viszont fontos leszögezni, hogy nincs könnyű út, ha szeretnénk rendezni a kapcsolatot. A megoldás mindig a nyílt, őszinte, és mély kommunikáció, ahol a felszínes játszmák helyett a valódi érzelmeinkről, saját bizonytalanságainkról és fájdalmainkról van szó. Elizabeth Dorrance Hall pszichológus felhívja rá a figyelmet, hogy az anyóssal való viszony „triádikus”, azaz nemcsak a meny és az anyós érintett benne, hanem az anyós gyereke is. A gyerek és szülő közötti, hosszú múltra visszatekintő viszony változóban van, mikor egy új ember kerül az egyenletbe, ezt pedig a gyerek segíthet a leghatékonyabban átvészelni. Hall idéz egy kutatás is, melyből kiderül, mennyire sok múlik a hozzáállásunkon: egy 2012-es vizsgálat szerint, azok akik a házasság előtt úgy gondolták, nem lesz túl jó kapcsolatuk az anyósukkal, végül nem is alakítottak ki igazán jó viszonyt, miközben ennek a fordítottja is igaznak bizonyult – vagyis azok (a nők) akik közeli, pozitív kapcsolatra számítottak, végül valóban jóban lettek az anyósukkal. Egy másik, 2009-es tanulmány szerint sokat javíthat a viszonyon, ha a felek támogató gesztusokat mutatnak a kommunikációjukban – például felajánljuk a segítségünket az anyósnak, esetleg gyakrabban érdeklődünk egészségi állapotuk felől. El kell fogadnunk azt is, hogy jó eséllyel – már csak a generációs különbségekből fakadóan is – különböznek az értékeink, és lesznek dolgok, amikben nem értünk majd egyet. Ugyanakkor nem kell megjátszanunk magunkat a másik előtt és megpróbálni tökéletes képet festeni magunkról – sőt, a kapcsolódást kifejezetten segíti, ha láttatjuk saját gyengeségeinket, félelmeinket a másik előtt. Különösen igaz egy olyan helyzetben, amikor a másik eleve kiszolgáltatottabb, hiszen az anyós az idősebb, a segítségre szoruló, a kapcsolatra jobban éhező személy, akinek már úgyis transzparensek az aggodalmai. Nem biztos, hogy mindenkinek a legjobb barátnője lesz az anyósa, és valóban vannak olyan szituációk, ahol egészségesebb döntés teljesen kizárni az életünkből a mérgező, változásra képtelen másikat. De ha mindenki őszintén kommunikál, és hajlandó legalább egy aprócska kompromisszumra, akkor jó sikerülhet legalább a békés együttélés megvalósítása.
Forrás: The Guardian, PsychologyToday Fotó: GettyImages
