Egy 2016-os amerikai kutatás szerint meglehetősen korán, már a 20-as éveink közepétől kezdve elkezdjük elveszíteni a baráti körünk nagy részét. A vizsgálatban 3 millió személy mobiltelefonos kommunikációját elemezték, ennek alapján az látszott, hogy 25 éves korunkig egyre több társas kontaktusban veszünk részt, majd ezen a ponton a szám rapid csökkenésnek indul. A kutatásban egyébként azt is megállapították, hogy a nők életében sokkal jelentősebb a csökkenés sebessége, mint a férfiak esetében.
A jelenség mögött több ok is húzódhat: az egyik elmélet szerint ebben a korban kezdünk tudatosabban viszonyulni emberi kapcsolatainkhoz, és igyekszünk különbséget tenni a valóban fontos kapcsolatok és a felületes viszonyok között. Ahogyan elkezdünk a mély kapcsolataink megtartására fókuszálni, a baráti körünk szűkülni fog, és egyszerűen kiszorulnak azok, akikkel nem volt elég szoros a viszonyunk. A másik, praktikusabb indok, hogy a legtöbben a húszas éveik második felében kezdenek el a megállapodásra, családalapításra fókuszálni, vagyis figyelmüket (és idejüket) inkább a párkapcsolatuk felé fordítják. A felnövéssel járó változások, a munkavállalás miatt egyre fogyó szabadidő és az új életszakasszal természetes módon érkező fordulatok szinte törvényszerűen nyirbálják meg az emberi kapcsolatainkat. Vagyis a tendencia általános és természetes.
Ennek ellenére a magány korunk egyik legaggasztóbb „népbetegsége”: egy 2018-as brit felmérés szerint az Egyesült Királyságban 9 millióan érzik magukat magányosnak, Amerikában pedig egy néhány évvel ezelőtti kutatás szerint a felnőtt lakosság majdnem fele szenved a magánytól. Magyarországon is készültek vonatkozó felmérések – a KSH 2016-os vizsgálata szerint a 16 évnél idősebb magyarok 32 százaléka nyilatkozta, hogy időnként magányos, míg közel 11 százalék mindig egyedül érzi magát. Jól látszik tehát, hogy rengetegen szenvednek a kapcsolódás hiányától, és talán még a fenti számoknál is sokkolóbb, hogy felmérések szerint a híresen magányos „millenial” generáció 22 százaléka azt vallotta, egyáltalán nincsenek barátaik.
Márpedig a magány a nyilvánvaló érzelmi megterhelésen túl a szó szoros értelmében is pusztító lehet. Számos kutatás megerősítette, hogy az izoláció és a magányosság fokozza a magas vérnyomás, a szívbetegséges, az elhízás, a szorongás, a depresszió és az Alzheimer-kór kialakulásának esélyét, és évekkel megrövidítheti életünket. Súlyosságának érzékeltetésére a magányt a dohányzással szokták párhuzamba állítani, hangsúlyozva, hogy a magányosság olyan mértékben károsítja szervezetünket, mintha napi 15 szál cigarettát szívnánk el. Bár a magány nyilvánvalóan komplexebb annál, mint hogy a baráti kapcsolatok kérdésére redukáljuk, tény, hogy ezek a kapcsolódások rengeteget segíthetnének az elkerülésében. Ennek alapján a recept nem tűnik bonyolultnak: egyszerűen csak meg kell próbálnunk barátkozni, és lehetőleg minél több tartalmas, mély kapcsolódást kialakítani a felnőtt életünkben. Csakhogy ez egy bizonyos életkoron túl már egyáltalán nem olyan magától értetődő
Gátat szabó konvenciók
Román Boglárka szexuálpszichológiai szakpszichológus, pár- és családterapeuta is megerősíti, hogy a barátok kikopása az idővel valahol természetes – vagy legalábbis nehezen elkerülhető – tendencia: „Ok lehet többek közt, hogy az életciklusok változásával az összetartó erők, a közös cselekvések kikopnak, megszűnnek. A közösségi működések alább hagynak, az együtt megélt hagyományok, rítusok háttérbe helyeződnek, a prioritásokat engedjük magunk körül megváltozni. A hétköznapi »mikroviselkedések«, figyelmességek, gesztusok elhalványulnak, megfeledkezünk arról, hogy újra és újra érdemes a baráti kapcsolatot tudatosan ápolni, gondozni, a kötelékeket megerősíteni” – magyarázza a szakértő. A pszichológus az okok közé sorolja még az urbanizációval, és a kis közösségek megszűnésével járó nagyvárosi magány jelenségét, a bizalmatlanság kultúrájának megerősödését, és persze a napjainkban sokat problematizált online jelenlétet. „Kutatások igazolják, hogy a közösségi oldalak és az online jelenlét a magány és az izoláció érzését erősítik – állapítja meg Román Boglárka. – Ennek oka, egyben következménye, hogy a valódi, élő kapcsolataink beszűkülnek és lecsökkennek az online tér használatával. A magány valójában nem az emberek, hanem a valódi kapcsolódás, a valódi interakciók megtapasztalásának hiányát jelenti. Azaz lehet sok ismerősünk az online világban, a valódi magány érzetét mindez nem csillapítja. Feltehetjük a kérdést, mitől válik egy kapcsolódás valódivá? Az érzelmi szempontból kölcsönös, aktív, megközelíthető, hozzáférhető, bevonódott és válaszkész felektől.”
De hiába ennyire jól körülírható és sokat kutatott a probléma, a megoldás már koránt sem ennyire magától értetődő. Ez részben azért van, mert felnőttkorra megváltoznak a kapcsolódás játékszabályai, és a barátkozás is sokkal bonyolultabbá válik. A pszichológus szerint a gyerekek esetében a tisztább érzelmi működés, a nagyfokú bizalom és a gátló társadalmi konvenciók hiánya együttesen segítik a kapcsolatok kialakítását. „Felnőttként ez a tendencia megfordulhat, az évek alatt megszerzett negatív tapasztalataink, sérüléseink, énvédelmünk, szorongásaink és félelmeink mentén zártabb érzelemvilág, bizalmatlanság üti fel a fejét, és sokkal inkább a prekoncepcióink mentén kategorizálunk, skatulyázunk” – teszi hozzá Román Boglárka. Tény persze, hogy a gyerekkori barátságok általában egészen más természetűek: kezdetben leginkább a közös érdeklődési körök mentén szerveződnek, és csak később, kamaszkorban válnak az érzelmi kapcsolódás elsődleges terepévé. De még ilyenkor is jelen van az életkörülményekből adódó szabadság, ami a jóval kötöttebb felnőttléthez képest sokkal inkább kedvez a barátságok kialakulásának és megtartásának. A pszichológus szerint a gyerekkorban kialakult barátságok, amennyiben a kapcsolat képes fejlődni és alakulni a változó körülmények között, a „közös történelemć hozzáadott értékével fontos, testi-lelki egészséget támogató kapcsolatot jelenthetnek az életünkben. De nem minden barátság állja ki az idő próbáját, és ebben valójában nincs is meglepő: a korai kapcsolataink nagy részét jobbára banális külső körülmények – leginkább a közösségeink, és azon belül is elsősorban az iskolai osztály összetétele – szervezik, és egyáltalán nem biztos, hogy a közös terek megszűnése után is marad összetartó erő. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kamaszkor az identitás kialakulásának és megszilárdulásának időszaka, és még bőven benne van a pakliban, hogy nagyon eltérő irányokba változunk. A felnőttkori barátságaink ezzel szemben általában jóval tudatosabban szerveződnek, és az is előnyt jelenthet, hogy már „kész”, jó pár éves kommunikációs és érzelemkifejezési tréninget a hátuk mögött tudó személyiségek kerülnek kapcsolatba.
Vagyis nagyon is érdemes lehet rászánnunk magunkat az új barátok keresésére felnőttként is, már csak az a kérdés, hogyan kezdjünk hozzá, ha legutóbb a mászóka mellett ácsorogva, vagy az iskolapadban próbálkoztunk ilyesmivel?
A legjelentéktelenebb kapcsolat?
„Mindenki megfeledkezik Jézusnak arról a csodatételéről, hogy a harmincas éveiben 12 közeli barátja is volt” – hangzik a millenial generáció keserű poénja, amit százezrek osztottak meg Twitteren. Pedig az új barátok szerzése (és/vagy a régiek megtartása) felnőttként sem kellene, hogy csodaszámba menjen. Julie Beck, a The Atlantic szerzője 2015-ös cikkében rámutat, hogy a barátságok nemcsak úgy általában a társas kapcsolatok hierarchiájában, de még a kapcsolatokat kutató tudományok területén is a lista alján állnak – a családi kötelékek és a párkapcsolatok mögött. Pedig a barátságok minősége sok szempontból figyelemre méltó és egyedi: a baráti kapcsolatainkból hiányoznak például a formális struktúrák, nem szervezik szigorú szabályok a kapcsolattartás módját. A családunkban és a párkapcsolatunkon belül például elvárás, hogy bizonyos időközönként (naponta, hetente vagy havonta) kontaktust létesítsünk, míg egy baráti kapcsolatban akár hosszú hónapok is eltelhetnek két találkozó között.
William Rawlins, az Ohio University kommunikációt kutató professzora az Atlantic cikkében azt mondja, legyünk 14 vagy épp 100 évesek, van három kulcsfontosságú tényező, amit egy barátságban keresünk: valaki, akivel beszélhetünk, valaki, akire számíthatunk és valaki, akivel jól érezzük magunkat. Bár ezek az elvárások állandóak a baráti kapcsolaton belüli megvalósulásaik az évek között nagyon is sokat változnak.
A baráti kapcsolatok strukturálatlansága okozza azt is, hogy az évek alatt ezek a viszonyok a háttérbe szorulnak a sokkal élesebb elvárásokat támasztó családi viszonyok mögött. Ez ugyanakkor a barátságok előnye is lehet, hiszen rugalmassá teszi ezt a fajta kapcsolódást: míg a családunknak meg kell felelnünk, addig a barátainkkal való programokat választjuk. Mindketten azért veszünk részt, mert szeretnénk időt tölteni egymással, nem pedig azért, mert most már „illene meglátogatni a másikat”. Rawlins azt is kiemeli, a lazább szerkezetből az is következik, hogy a barátainkkal szemben nem támasztunk annyi elvárást, ami szintén kétélű fegyver: egyrészt előfordulhat, hogy udvariasságból nem támaszkodunk annyira a barátainkra, mint amennyire lehetne (és ami a kapcsolatot is tovább mélyítené) ugyanakkor egy esetleges konfliktus lehetősége is kisebb.
Mindezek fényében a barátkozás nem is tűnik annyira bonyolultnak, már ha első körben sikerült levetkőznünk a gátlásainkat, és kapcsolatot teremteni egy számunkra szimpatikus idegennel. Román Boglárka szerint először is azt érdemes megvizsgálni, hogy milyen körülmények között éljük meg a magány érzését: például nehezen találjuk a helyünket egy új élethelyzetben, vagy egy szakítás után. „A magány érzetét rövid távon enyhíti, ha érezzük, valakinek szüksége van ránk. Megoldás lehet például az önkénteskedés vállalása – magyarázza a szakértő. – Ugyanakkor, ha szinte állandósulttá vált meg nem értettség érzete, a kapcsolódási nehézség, a magány érzetét sokszor szomorúság, félelem, szorongás, szégyen, kilátástalanság, eszköztelenség, tehetetlenség, düh kísérheti. Önismereti folyamatban érdemes kibogozni, honnan ismerős számomra a magány, elszigeteltség érzete. Mi állhat a félelmem, bezárkózásom hátterében? Ha az online világba menekülök, nem szól-e ez ideiglenes önmegnyugtatásomról, a valódi kapcsolódással járó feszültségem csökkentéséről? Állhatnak-e félelmeim kötődéssel kapcsolatos nehézségekkel, személyiségfejlődésbeli elakadásokkal, egyéb tünetegyüttesekkel – például depresszióra, szociális fóbiára hajlamosító tényezőkkel – kapcsolatban?”
Mindent egybevetve a felnőttkori barátkozás kulcsa, hogy merjük megpróbálni. Próbáljuk meg félretenni a szorongásainkat, a társadalmi konvenciókat, a negatív önértékelésünkből fakadó feltételezéseket, és csak kezdeményezzünk – lehet, hogy a másik embernek pont annyira jól jönne egy új barát, mint nekünk.
Fotó: Getty Images
