„Fél évvel ezelőtt váltottam munkahelyet, mert az előző helyen beleszerettem egy kollégámba. A viszonyunk nem tartott tovább négy hónapnál, azonban megviselt, a szakítás után pedig nehezen tudtam kezelni a szituációt, hogy minden nap látom, hogy egyeztetnem kell vele a munkáról, hogy minden nap benne van az életemben. Szeretők voltunk, neki családja van. Sajnos korábban is megtörtént ugyanez velem, igaz, az tovább tartott, és az exkolléga hitegetett azzal, hogy elhagyja a családját miattam. Az új munkahelyemen is megismertem valakit, neki családja nincs, csak barátnője, akivel nem igazán működik a kapcsolatuk. Egyelőre csak kétszer találkoztunk munkahelyen kívül, egyszer feküdtünk le egymással, de nem tudom, merre tovább. Félek, hogy ha még jobban belemegyek ebbe a kapcsolatba is, akkor ugyanúgy járok, mint korábban. Ő tud arról, hogy szeretői kapcsolatokban voltam, eleinte emiatt utasítottam el a közeledését, nem akartam ismét ugyanabban a helyzetben találni magam.
Félek attól is, hogy most már örökké csak szeretője leszek valakinek. Vágyom egy kapcsolatra, házasságra, gyerekekre, viszont nem tudom, hogyan érhetném el ezt a célt, ha a férfiak nem akarnak tőlem többet.
Az olvasói levelet Klárától kaptuk, a levél bemutatja, milyen az, ha valaki folyamatosan újra és újra ugyanolyan párkapcsolati helyzetben, konfliktusokban találja magát.
Mit lehet tenni?
Gyakori, hogy valaki újra és újra ugyanabban a szituációban találja magát a párkapcsolatában, akár úgy is, hogy ugyanazok a problémák jelennek meg évekkel később is, vagy úgy, hogy a kapcsolatban betöltött szerepe nem változik. Ennek egyetlen egy oka van: az ember saját maga. Valamikor a múltban olyan szakítás történhetett, amit az illető nem tudott megfelelően elengedni, traumatizálta a helyzet. Megtörténik, hogy úgy lesz vége a párkapcsolatnak, hogy különösebb magyarázatot sem kapunk rá, vagy éppen úgy, hogy azt érezzük, minden rossz a mi hibánk volt. Egyik sem jó megoldás, hiszen a kapcsolatban két ember van (még akkor is, ha szeretői viszonyról beszélünk), és mindenki 50-50%-ban felel a történtekért. Együtt kezdték el, együtt építgették, együtt kormányozták a végéig. Ha tehát képesek vagyunk elengedni a kapcsolatot, ha képesek vagyunk megbeszélni önmagunkkal, hol volt a mi felelősségünk az egészben, ha megpróbálunk külső szemlélőként rálátni a kapcsolatra, akkor eljuthatunk az elengedésig. Így nem azt érezzük majd, hogy valami megtört bennünk, hogy valami megszakadt a múltban.
Az elengedés hiánya, a traumatikus élmény odáig is vezethet, hogy tudat alatt olyan kapcsolatokba bonyolódunk, amik ugyanezt a traumát hozzák fel, emlékeztetve arra a lelkünket, hogy ezzel foglalkozni kell. Olvasónk esetében indokolt lenne megkeresni azt a szakítást, ami idáig vezetett, és időt kellene arra adni, hogy meggyászolja.
Fotó: Getty Images
