Nemsokára kétéves lesz a kislányom, de még soha nem aludt a nagyszüleinél. Erre mondjuk jó darabig senkinek nem is volt igénye, a járvány miatt pedig nem is igazán volt opció, aztán persze úgy alakult, hogy a gyerek jó sokáig szoptatva aludt el, nagyon anyás lett, satöbbi. De már néhány hónapja ügyesen elalszik magától, elég nagy már ahhoz, hogy meg lehessen vele beszélni a dolgokat, szóval a 30. szülinapomat méltó alkalomnak találtam arra, hogy először kipróbáljuk a dolgot. A családi taktika az volt, hogy még a tervezett szülinapi buli előtt csinálunk egy „próbaestét”, így reményekkel telve asztalt foglaltunk egy étterembe, megvettük a mozijegyeket, beszereztük az online szupermarket kínálatában elérhető egyedüli releváns edukációs anyagot (Bori a nagyszülőknél alszik), és a hatszázszor elmesélt mesével meg a magunkra erőltetett optimizmussal felvértezve leraktunk a lányunkat a szüleimnél.
Én azon az állásponton voltam, hogy innen már nem szabad hátranézni, lesz, ami lesz, örüljünk a gin & toniknak meg a Pókembernek, aztán legfeljebb másnap reggel viseljük a gyerekünk vádló pillantásait, amennyire képes átjutni az eufória és a másnaposság függönyén. Fürdetésig minden álomszerűen alakult, érkeztek a cuki fotók nagymamától, mindenki boldog volt, aztán az altatás időpontja körül gyanúsan elcsendesedtek a vonalak, de mi akkor már moziban voltunk, szóval nem is igazán bántuk. Mint kezdő kimenős szülők, tizenegy és éjfél között érkeztünk haza, akkor még rutintalanul próbáltam érdeklődni az alvás felől, de mivel egyik nagyszülő sem reagált, elégedetten nyugtáztuk, hogy nyilván mindenki alszik, és mi is így tettük. Nagyjából fél egykor keltett fel anyám kétségbeesett hívása, aki bejelentette, hogy a gyerek nem alszik, és azonnal üljek taxiba, mert ezt így nem lehet. Félálomban persze farmert húztam a pizsamámra, átrobogtam, és befeküdtem az – akkor mellesleg éppen alvó – gyerekem mellé, és csak reggel jutott eszembe, hogy tulajdonképpen miért is kellett iderángatni engem?
Én vagyok az az anya, akinek az ordító gyerekét leütnéd a boltban
Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. És egy elég megosztó témáról: a nyilvános hisztikről.Egyáltalán nem gondolom, hogy anyám lusta lett volna, hogy a saját fáradtsága miatt „adta volna fel”, vagy ne próbált volna meg mindent, hogy elaltassa a gyerekemet. Ő őszintén kétségbeesett, hogy az unokája nem alszik, mintha legalábbis az egyszeri alvásmegvonás maradandó agykárosodást okozna. És valószínűleg azt még kevésbé bírta elviselni, hogy szenvedni látja az unokáját – mert hát látnom kellett volna, milyen fáradt volt már, hogy hogyan dörzsölte a kis arcát, és hiába aludt el, néhány perc múlva rögtön felriadt a mamát keresve.
Ebből egyébként korábban sem csinált titkot: amikor még egész kicsi volt a lányom, a szüleim akkor is inkább megfőztek, kitakarítottak, elintézték az ügyeimet, szórakoztattak, meg persze játszottak a gyerekkel, de ha átvették, és sírt, inkább gyorsan visszanyomták a kezembe. „Hát olyan anyás, ez miattad van…”, meg „Nem akarom, hogy nálam sírjon” és persze kedvencem, az álfájdalmaskodó, gyereknek címzett „Jaj, majd ha leszakadsz anyádról, mennyit játszunk majd!”. Persze nem kellemes érzés, amikor egy gyerek ordítva, vörös fejjel próbálja magát kitépni a karodból, ezt mondjuk a férjem tudja a legjobban, de néha érdemes elviselni, ha ezzel segíteni tudsz az anyukának. (Szerencsére egyébként ez nem volt olyan hosszú időszak nálunk, és a kislányom elképesztően élvezi a szüleimmel töltött időt, de tény, hogy az alvás még mindig kritikus pont.)
De nem is ez a lényeg. Tudom, hogy a nagyszülőség jól megérdemelt jutalom, hogy a nagyival azt is szabad, amit otthon soha, hogy a nagymama nem nevel, nem fegyelmez, nagymama és nagypapa csak finomság, titkos kincs és játék. Ez többnyire rendben is van, és már ez is hatalmas segítség: egy nagymamával töltött délután alatt dolgozom, megfőzök másnapra, elugrom elintézni a dolgaimat és még edzeni is tudok talán. A nagy harcokat nem a nagymamáknak és nagypapáknak kell megvívniuk, sőt, kifejezetten értékelem is, hogy nem akarnak beleszólni a gyereknevelésünkbe. Tudom, hogy a másik véglet a mindenbe beleavatkozó nagyszülő, aki kiveszi a kezedből és megneveli helyetted a gyereket, aki szerint mindig mindent rosszul csinálsz, és ez valószínűleg még idegesítőbb tud lenni, mint a laza, mindent megengedő nagyi.
Ettől függetlenül azt gondolom, néhány helyzetben a nagyszülőknek is határokat kell szabniuk, és nekik is vállalniuk kell a konfliktusokat, ha szeretnének időt tölteni a gyerekkel. A nagyszülőknél nem szűnnek meg a szabályok: ha a gyerek nem akarja felvenni a sapkát, mielőtt kimennének, akkor meg kell próbálni meggyőzni, ha eldobálja a játékokat, össze kell szednie, ha hisztizik és csapkod, ugyanúgy meg kell vele beszélni, hogy ilyesmit nem csinálunk. A nagyszülők – legalábbis az általam elképzelt családmodellben – nem vendégek, akikkel udvariasan eljátsszunk egy-két órát, vagy akik elolvasnak egy mesekönyvet, aztán haza is mennek. Ha lehetőségük van rá, és szeretnének tényleg segíteni a gyerek körül, akkor egyszerűen nem tudják elkerülni a vitás helyzeteket, nem lehet minden unokával töltött pillanat tökéletes. Simán lehet, hogy a lányunk rájuk is haragudni fog, hogy hozzávágja a cipőjét a nagypapához, vagy azt mondja a nagymamának, hogy „menj innen”. Ahogyan minket is elküld, és hozzánk is odavágja a cipőt hiszti közben. Ez nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy ne szeretné a nagyszüleit – ha nem érjük be azzal, hogy csak simán ilyen egy kétéves, és mindenáron valami jelentést akarunk tulajdonítani neki, inkább arra utal, hogy a gyerek biztonságban érzi magát ahhoz, hogy ugyanúgy viselkedjen, mint az otthoni környezetben.
Tudom persze, hogy egészen más a helyzet a ritkábban látott, mondjuk vidéki nagyszülőknél, vagy az idősebb, kevésbé mobilis nagyszülőknél, akik tényleg csak élvezni szeretnék az unokákkal eltöltött pár órát. És az is rendben van, ha épp a szülő nem szeretne „komolyabb feladatokat” bízni a nagyszülőkre. Vagy ha valaki ott húzza meg a határokat a családban, hogy a nagyszülő ne kezeljen ilyen problémás helyzeteket, nyilván mindenki a saját családja dinamikái mentén alakítja a nagyszülők szerepkörét. Én már a gyerekem születése óta nagyon számítok a szüleim segítségére, és szerencsére baromi lelkesek is, de azt hiszem, a segítségnyújtás kereteit még nem árt pontosítani egy kicsit.
Teljesen megértem anyukámat, amiért úgy döntött, hogy odahív az éjszaka közepén. Azt is tudom, hogy a kudarc ellenére újra megpróbáljuk majd a nagyszülőknél alvást, és úgy sejtem, mint minden problémás helyzet, ez is megoldódik majd. Nem várom, hogy a nagyszülők vigyék el a nagy balhékat, és azt is megértem, hogy a nagyiéknál mindig több édességet lehet enni, és több mesét lehet nézni, mint itthon. Ettől (is) olyan jó a nagymama és a nagypapa. Különben meg úgyis eljön az a pont, amikor még a leginkább kenyérre kenhető, leglazább nagyszülő sem tudja megúszni anélkül, hogy magára haragítana egy kamaszlányt…
Fotó: Getty Images
