Ha a gyerek a legjobb dolog, miért érzed úgy, hogy felemészt az anyaság?

2022. január 04.
Elena Ferrante Nő a sötétben című regénye érzékeny analízis az anyaságról, és a női életutak lehetőségeiről, amit Maggie Gyllenhaal óriási alázattal adaptált a vászonra.

“Elfajzott anya vagyok” – állapítja meg Leda tárgyilagosan a Nő a sötétben utolsó előtti oldalán. A regény adaptációjában a Ledát megformáló Olivia Coleman ennél a résznél úgy fogalmaz (pontosan ugyanazon a tárgyilagos, szinte közönyös hangon, ahogyan a regényt olvasva elképzeltem), “I am an unnatural mother”, ami annak ellenére, hogy első hallásra nyelvileg finomabbnak tűnik, valahogy mégis súlyosabbnak hat. Ami természetellenes, az nemcsak elfajzott, de szembefordul a világ rendjével, a természet törvényeivel, az élettel, a “jóval”. Egy nő számára az anyaság természetes, a gyerek feltétlen szeretete természetes, az önfeladás természetes – mit jelent akkor “természetellenes anyának lenni?

A Nő a sötétben (és az új címet kapó Az elveszett lány/The Lost Daughter) főszereplője, Leda Caruso (Olivia Coleman/Jessie Buckley) középkorú professzor nagyívű irodalmi karrierrel a háta mögött. Bár a filmben teljesen új kulturális közegbe helyezték a történetet, a könyvben fontos szerepet kap az is (a Ferrante-életművön egyébként végigvonuló motívum), hogy Leda az olaszországi közmegegyezés szerint mocskos és szellemileg sivár Nápolyból kapaszkodott fel a műveltséget képviselő észak-olasz közegbe, ezt pedig a nyelvi árnyalatok is aláhúzzák: Leda irodalmi olaszt beszél, miközben múltjából megkísérti a nyers nápolyi dialektus.

Leda éppen a tengerparti nyaralását tölti, amikor felfigyel a népes, hangos nápolyi családra. Csapatnyi gyerek, a gömbölyödő hasát üdvözült mosollyal, büszkén düllesztő, teste terebélyességével is leuraló nagynéni, férfiak, akiket mintha minden pillanatban feszítené valami robbanásra kész, ősi agresszió, ami annyira kétségbeesetten keresi az útját a külvilág felé, hogy néha belekeveredik az eredetileg szeretetgesztusnak szánt mozdulatokba is – játékba, érintésbe, közeledésbe. És Nina (Dakota Johnson), a gyönyörű, fiatal édesanya, aki valamiért különösen megragadja Leda figyelmét. Egészen pontosan a Nina és a lánya közötti bonyolult, ambivalens kapcsolat, amelynek ugyanúgy részei azok a szinte paradicsomi pillanatok, amikor anya és lánya lassan lötybölik egymásra a vizet a forró homokban, és amikor Nina úgy próbál kiszabadulni lánya öleléséből, mintha egy óriási kockás pitont próbálna lefejteni magáról. Miközben a távolból egyre inkább összekapcsolódik az idegen nővel, Léda egy napon ellopja Nina kislányának imádott babáját, felforgatva ezzel a család életét.

Nina látványa felidézi Ledában saját lányaival való viszonyát, és anyaságának komplex megélését, Olivia Coleman és a fiatal Ledát alakító Jessie Buckley pedig elképesztően hitelesen kötik össze a karakter múltját és jelenét. A flashbackekből megismerhetjük Ledát fiatal anyaként, ahogyan görcsösen próbál kapaszkodni az anyaságon kívüli női identitásába. Az olasz irodalom jobban izgatja, mint a királylányos szerepjáték, az alkalmi szexben pedig felszabadulva, szinte kiéhezve éli meg újra a deszexualizált anyaság mögé zárt nőiségét. A játszótéren hátat fordít a gyerekeinek, hogy olaszul fantáziáljon fellációról, kötelességtudóan gügyög a telefonba kislányának, hogy aztán bevallja, gyűlöl a gyerekeivel telefonálni, és hiába kéri a gyereke kétségbeesett hangon, hogy adjon gyógyító puszit a megvágott ujjára, Ledából egyszerűen hiányzik az az ösztönös mozdulat, amivel a nők az ajkukhoz húzzák a vélt vagy valós gyereksebeket, hogy aztán egy mágikus anyai gesztussal tényleg elmúlasszák a gyerek fájdalmát. Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni a helyzetet, mondhatnánk, hogy Leda rossz anya. Ha elfogadjuk az ő megfogalmazását, akkor maradhatunk az “elfajzottnál”, vagy “természetellenesnél”, de akkor azt is elfogadjuk, hogy az anyaság – “normális esetben” – minden nő számára természetes.

Márpedig Ferrante regénye pontosan ezt kérdőjelezi meg. Leda karaktere összetöri a boldogsággal körbevont, megnemesült anyaképet, és egy olyan nőt mutat helyette, aki vagy nagyon mást várt az anyaságtól, vagy valójában talán soha nem is akart anya lenni. Mindkettőnek fontos üzenete van a társadalom számára: rámutat, hogyan kényszeríti bele a nőket a társadalmi nyomás a gyerekvállalásba, és hogy hogyan veri át őket a cukormázas kép, amivel szemben a valóság sokkal több terhet mér rájuk, és jóval kevesebb kapaszkodót kínál. 2022-ben már nem számít újdonságnak, ha valaki kimondja, hogy az anyaság nehéz (sőt, ebből is képződött egy már trenddé duzzadó női identitás), de ezt még mindig nem igazán keserűség, hanem inkább önigazoló büszkeség hatja át, ami inherensen magában hordozza azt az üzenetet is, hogy az anyaság a nehézségei ellenére azért mégis csak valami gyönyörű és csodálatos dolog. És nyilván sok embernek (talán a legtöbb embernek) az is, vagy legalábbis többnyire az. Leda viszont nem így élte meg.

Lehetséges, hogy hiányzik belőle az a feltételezett ösztön, de az is lehet, hogy egyszerűen, talán érthető módon, nem úgy képzelte el az életét, hogy minden szenvedélyéről lemondva, a gyerekei akaratának alárendelve éli le. Leda megszüli a gyerekeit, és miközben kötődik hozzájuk és szereti őket, nem válik kizárólagosan, de még elsődlegesen sem anyává, helyette primér identitásában sokkal inkább dolgozó nő, szerető, szabadságra és függetlenségre szomjas ember marad. Ezek persze nem szükségszerűen egymásnak ellentmondó szerepek, azonban az anyasággal kapcsolatos társadalmi elvárások az anyai szerepkör hegemóniáját is előírják, ebből pedig kialakul egy olyan dichotómia, ami az önfeláldozó, szeretetteljes, óvó, vagyis a “jó” anya képével szembe a “rossz anyát” helyezi. Pedig Leda múltjának felvillantott rezdüléseiből is világosan kirajzolódik, hogy milyen az, amikor egy anya csak vánszorogva, lopott pillanatokban halad a saját, gyermekeitől független életében, miközben minden segítség nélkül, a négy fal közé zárva próbálja menedzselni gyerekei kontrollálatlan indulatait. Miközben a világ (többnyire) már eljutott oda, hogy az engedelmesség és alázat tanítása helyett a nőkbe is függetlenséget és céltudatosságot neveljen, az anyáktól még mindig elvárjuk, hogy mosolyogva tűrje, amikor a gyereke teljes erőből fejbevágja egy hajkefével. Már rendben van, sőt ünneplendő, ha egy nőnek is van karrierje, de ha a gyereknevelés rovására megy, akkor kötelező eldobnia azt. Elviekben már felszabadult a női test és a női szexualitás, de ha egy anya megkívánja a szexet, az bűnös és elítélendő. És az anyaság legsúlyosabb csapdája, hogy még ha fel is ismerjük ezeket a nehézségeket és ellentmondásokat, ezeket mindig felülírjuk az anyaság vélelmezett morális magasztosságával, és a nemes szenvedés, modern mártírság eszméire hivatkozva érvénytelenítjük a nők negatív érzéseit.

Nina azt az állapotot mutatja meg, amikor egy anya még küszködik ezekkel a kettős érzésekkel. Lányával szinte szimbiózisban élnek, erős, felbonthatatlan érzelmi kapocs köti össze őket, de Nina szabadulna, a lánya csimpaszkodva birtokba veszi a testét, de a gondolatai már máshol járnak, szabadságra, szexre, saját életre vágyik. Nem tudja eldönteni, hogy ez múló állapot-e, hogy az anyaság az ilyen, amit kötelező elviselni, hogy vele van-e a baj, esetleg lányával, vagy azzal a világgal, amelyik képes azt állítani, hogy az anyaság a legjobb dolog az életben. Hogy lehet-e élete legnagyobb boldogsága valami, ami érezhetően teljesen felemészti. A két nő kontrasztja pedig azt is megmutatja, mennyire eltérő életutakat kínál fel a nőknek az osztályhelyzetük: a nápolyi maffiozóközegben rekedt Nina számára nincs kitörési lehetőség, miközben az értelmiségi Leda megtehette (bár nem büntetlenül), hogy az anyaság helyett a karriert választja.

A filmet végig áthatja Leda szorongása, a visszaemlékezései nyomán feltörő bűntudat, de csak a film végén derül ki, hogy három évre kilépett a lányai életéből. Amikor Nina megkérdezi tőle, hogy milyen érzés volt, Leda azt feleli, hogy “csodálatos”, de Nina kételkedik a válaszban. És ha olyan csodálatos volt, miért ment vissza? Vissza kellett mennie, mert gyerekei voltak, és hiányoztak neki. Az, akinek van gyereke, valószínűleg nem érez túl nagy ellentmondást ebben: a gyerekeink mellett szabadságra vágyunk, a szabadságból pedig vissza a gyerekünk mellé, néha legszívesebben visszacsinálnánk az egész gyerekvállalást, hogy megszabaduljunk ettől a súlyos tehertől, máskor pedig úgy érezzük, hogy soha nem akarnánk kiengedni őket az ölelésünkből. Ha van segítségünk, ha jók az életkörülményeink, ha nyugodt temperamentumú a gyerek, ha mi is nyugodtabb temperamentumú felnőttek vagyunk, ha szerencsénk van, akkor ritkábban érezzük a negatív oldalt, de az anyaság émelyítő, váratlan felelőssége, a kisgyerekes élettel járó állandó készenléti állapot így is sokkoló lehet.

Maggie Gyllenhaal értelmezésében Leda sokkal inkább a körülmények áldozata, mint az anyasággal kapcsolatos társadalmi elvárásokkal tudatosan szembeforduló nő. Gyllenhaal megmutatja Leda anyaságának meghitt, szép pillanatait is, a lányaival közös gyümölcspucolási rituálét, a napokat, amikor folynak a könnyei a nevetéstől a gyerekek mellett, és amikor boldogan borul a kislányok nyakába. Megmutatja, hogyan próbál dolgozni, miközben férje magára hagyja őt, hogy hogyan próbál koncentrálni, miközben a lánya rendíthetetlenül ismétli neki a “Mama” megszólításokat, hogy valami banálisról faggassa őt. Amikor Nina megkérdezi Ledát, hogy miért lopta el a kislánya babáját, és hogy miért nem adta vissza, amikor látta, hogy a gyerek mennyire szenved, Leda kimondja a mondatot, amivel összegzi a történetét: “elfajzott anya vagyok”. Unnatural mother.

Azt mondja, a babát csak játékból tette el, és úgy tűnik, nem érdekelte a kislány zokogása, Nina kétségbeesése, amíg számára izgalmas volt a helyzet. De az is lehet, hogy ennél jóval fontosabb, szimbolikus tett volt: a babával együtt ellopta Nina lányától az anyaszerepet, talán annak reményében, hogy így az elvárást is kitépheti belőle. Ha Ninát már nem tudja megmenteni, talán a lányával még megértetheti, gondolja meg jól, hogy tényleg akar-e anyává válni.

Olvass tovább!