„A háborús viszonyok lehántanak mindenkiről minden mázt, és mindenki annak látszik, aki. Túl nagy ár ez az őszinteségért, a felismerésért, de valamiért megfizetjük. Újra és újra” – írta Parászka Boróka újságíró Facebook-oldalán az ukrán helyzet kapcsán, sorai pedig úgy hatottak rám, mint az áramütés. Nem tudtam róla, de szükségem volt rá, ekkorra már négy napja nem aludtam, a gyomorom maroknyira szűkült, éjszakánként vert a víz: a fejem megtelt a hírekkel, de legfőképp azokkal a fotókkal, amelyek megmutatták, egy karnyújtásnyira van tőlem az, amiről eddig azt hittem, nem történhet meg újra.
A képek a Keleti pályaudvaron váltak igazán valósággá, láttam, mit jelent menekülni: gyerekkel, beteg szülővel, kutyával, tömött táskákkal, papucsban, gyászban, hidegben, pénz és idegen nyelvek ismerete nélkül. Minden porcikámba beette magát a tehetetlenség, fejfájásig törtem az agyam, hogyan tehetnék csodát. Persze nemhogy csodát nem tehettem, de segíteni is alig, a lehetőségeim ugyanis kijelölték a határaimat: anyagilag eladósodtam, szabadidőm alig akad, ukránul nem beszélek, az autómon meg lejárt a műszaki. A segítségnyújtási opciók között nem maradt más lehetőség, csak a belvárosi lakásom nagyszobája. A gondolattól, hogy szállásadó legyek, legnagyobb meglepetésemre, azonnal levert a víz – ettől az őszinte és gyors zsigeri reakciómtól meg egyből elszégyelltem magam.
Bevallom, nagyon nehezemre esett őszintének lenni, de be kellett látnom, gyáva vagyok: nagyon szerettem volna homokba dugni a fejem, és elhitetni magammal, épp elég az önkéntes, a szállásadó, nem kellek oda még én is. Aztán eszembe jutott az újságíró első mondata: a háború mindenkiről lerántja a mázt. Rólam is lerántotta, és amit ott felfedeztem, az nem esett jól. Nehéz volt beismerni, hogy picit többet gondoltam magamról, mint a valóság: nem is vagyok annyira vagány, empatikus, nagylelkű, mint azt hittem, pontosabban: beképzeltem.
A felismeréssel persze nem értem be, tudni akartam, miért esik nehezemre felajánlani az otthonom kényelmét, melegét. Vajon féltem a lakásom, amiben a kerékpáromon és a porszívón kívül semmi érték nincsen? Félek, hogy a nyakamon maradnak emberek, akiket aztán nem lehet kitenni? Félek, hogy anyagilag túlvállalom magam? Valamennyi kérdésre őszintén nemmel válaszoltam, amikor végre rájöttem, az ok egészen más eredetű, pont azért viszolygok a helyzettől, amiért nem szeretem a moziban a drámát: attól rettegek, hogy lelkileg nem bírom majd el azt, ami jön. Hogy olyan képeknek, történeteknek, sorsoknak leszek szemtanúja, amik összenyomnak. Hogy nem leszek elég okos és kemény ahhoz, hogy megtartsam magam. Mentális tűrőképességem határai miatt aggódtam – ami ahhoz képest, hogy megannyi földönfutóvá vált ember a Keleti pályaudvar hideg kövén összebújva kénytelen átvészelni az éjszakát, meglehetősen nevetségesnek tűnt. Amint ezt összeraktam magamban, elborított a düh, ami aztán izomból a tettek mezejére hajtott. Pár óra leforgása alatt kitakarítottam és átrendeztem a nappalim, hogy négy ember kényelmesen elférjen, majd szállásadóként regisztráltam a Migration Aid oldalán, ahol bejelöltem, 1-2 éjszakára fogadok vendégeket.
A telefon már aznap éjfélkor csörgött, egy csengő hangú lány szólalt meg a vonal túloldalán, és szinte eldalolta, hogy két felnőttnek és két gyerkőcnek kellene szállás egy éjszakára, másnap utaznak is tovább Amszterdamba. Fél óra múlva egy önkéntes sofőrnek köszönhetően már ott is volt az otthonomban négy elcsigázott arcú ember, akikkel bár a Google fordítóval sem tudtam kommunikálni, annyi szavak nélkül is átjött: azon túl, hogy pont úgy tartottak a helyzettől, mint én, rettenetesen kimerültek, elveszettek, mindemellett pedig nem akarnak a terhemre lenni, nem akarják a meleg vizet fogyasztani, és a számukra beszerzett élelmiszereket is csak úgy fogadják el, ha pótolhatják a pályaudvaron sebtiben felmarkolt élelmekkel. Míg a szülők tekintetéből egy pillanatra sem múlt el a feszültség, a két kisgyerekre hamar átragadt otthonom biztonságot adó hangulata, kacagtak, játszottak, mosolyogtak, én pedig alkut kötöttem a Jóistennel: soha többé nem leszek gyáva, és ha egyszer ne adj’ Isten, az én unokaöcséim is menekülni kényszerülnek, értük küld majd valakit, akinek sikerül legyőznie önmaga kicsinyes korlátait.
Szerző: C.J. Fotó: Getty Images
