A lányom lassan két és fél éves, de mivel februári, úgy döntöttünk, hogy csak jövő szeptemberben kezdi az óvodát, de hiába van bő egy évem, kicsit úgy érzem, hogy már most elkéstem az intézményválasztással (és így a gyerekem jövőjének megalapozásával, későbbi munkaerőpiaci sikereinek és általános pszichés egészségének bebiztosításával, és a többi). Egészen pár hónappal ezelőttig azt hittem, hogy a gyerekem majd a körzetes óvodába fog járni, és kész. Nyilván tisztában voltam az egész budapesti óvodamaffiával, az átjelentkezgetésekkel meg a nagy állami versus magán vitával, de valahogy úgy voltam vele, hogy a második kerület közepén azért olyan nagy baj nem történhet. Aztán a többi anyuka felvilágosított, hogy ebben óriásit tévedek.
Őszintén mondom, nekem nincsenek nagy elvárásaim egy óvoda felé. Nem igényem, hogy kizárólag Oeko-tex minősítésű terítők legyenek az asztalon, hogy Montessori-játékokat játsszanak az óvónők, vagy hogy minden reggelt megosztó körrel kezdjenek a háromévesek. Szeretnék egy olyan helyet, ahová a lányom szívesen jár, ahol engedik a szabad játékot, van zene és tánc, és kedves óvónénik, akik szeretettel magukhoz ölelik a gyerekeket, ha sírnak. Olyanok eszembe sem jutottak, hogy „ahol nem alázzák meg, nem bántják és nem tartják rettegésben a gyerekeket”, mert valahogy abból indultam ki, hogy ilyesmit csak súlyos személyiségzavarral élők lennének képesek megcsinálni hároméves gyerekekkel. Hallottam persze azokat a történeteket, amikor erőszakkal etettek gyerekeket, vagy akár durvább fizikai erőszakot is alkalmaztak, de abban bíztam, hogy ezek hamar kibukó, és így csírájában elfojtott, elszigetelt esetek, amik – legyünk reálisak – többnyire nem a mi környékünkön történnek meg.
Amikor először hallottam, hogy a körzetes ovi borzalmas, akkor még azt hittem, hogy inkább a Montessori-játék a tét, mint a gyerekkel szembeni agresszió, és ezt viszonylag bátran deklaráltam a gyerekes ismerősök körében. Aztán amikor megtudtam, hogy az egyik nő jógán azért veszi ki a kislányát, mert a gyerek annyira szorong, hogy minden nap bepisil, az eléggé megütött. Elmesélt egy történetet is: a kislánya egyik nap játék közben egy olyan dalt dúdolt, amit az anyukája nem ismert. Mosolyogva kérdezte a gyerektől, hogy ezt az oviban tanulták-e. Mire a gyerek döbbent arccal azt felelte, hogy dehogy, az oviban nem szabad énekelni. Ezen a ponton azért előttem is világossá vált, hogy a gyerekünk nem fog a körzetes oviba járni.
Vannak a környéken azért más, jobb hírű állami óvodák is, de a legtöbb szülő, akivel beszéltem, magánintézménybe viszi a gyerekét. Ezeknek a költsége havonta 70-150 000 forint körül mozog, legalábbis én ilyen árakat hallottam, de azt is bőven el tudom képzelni, hogy van feljebb. Persze, ha gyerekről van szó, akkor semmi sem drága, de azért szerintem ez rengeteg pénz. És ami pláne elszomorító, hogy mindezt azért kell kifizetni, hogy a gyerek énekelhessen, játszhasson, megöleljék, ha sír, és mondjuk ne traumatizálják egy életre. Nagyon kiváltságosnak mondhatjuk magunkat, amiért olyan az anyagi helyzetünk, hogy ki tudunk fizetni havi 100 000 forintot egy magánóvodára – de azért nem lemondások nélkül. Ha fizetős intézmény mellett döntünk, akkor át kell gondolnunk, hogy milyen programokra tudunk járni, hogy meg tudjuk-e engedni magunknak az olyan hétköznapi luxusainkat, mint a kozmetikus vagy a sportbérlet. Nem arról van szó, hogy ne lennénk képesek meghozni ezeket az áldozatokat (vagy még jóval többet is) a gyerekünkért, inkább az a kérdés bennem, hogy tényleg van-e értelme ennek, hogy annyival jobb-e a magán, mint az állami, vagy esetleg, lehetnek-e olyan előnyei az államinak, amiket még a legmenőbb magánintézmények sem képesek biztosítani. Például egy állami intézményben a társadalmi osztályok reprezentációját tekintve sokkal heterogénebb a közeg, szóval a gyerekem jó eséllyel végre találkozhat olyanokkal, akik nem pontosan ugyanazokat a meséket olvassák, és nem ugyanazt a csicseriborsó-tésztát eszik, mint ő. Egy állami óvodában talán kevesebb a foglalkozás és több a szabad játék, több tér jut a kortárs kapcsolatok építésének, önállóbban oldhatják meg a helyzeteket a gyerekek. Alapvetően úgy gondolom, hogy a gyerekek akkor tanulnak a leghatékonyabban (problémamegoldást, társas kapcsolódást, kreativitást és koncentrációt), ha hagyjuk őket tenni a dolgukat, és nem állunk állandóan mellettük, hogy felnőttként kontrolláljuk a helyzetet. Persze lehet, hogy ezt egy magánoviban is tudják, de azért el tudom képzelni, hogy ezekben a kis létszámú közösségekben több az irányított tevékenység.
Arról nem is beszélve, hogy ezt a pénzt akkor fordíthatnánk családi programokra, élményekre, egy csomó olyan dologra, amiből szintén profitál a lányunk. Úgyis lesz egy rakás dolog – sportórák, zene, tánc, akármi, ami érdekli –, amit meg kell fizetnünk, ezek viszont már nem biztos, hogy beleférnek, ha drága magánintézményt választunk. Mert hogy a legtöbb fizetős oviban ezek ugyanúgy pluszköltséggel járnak…
És őszintén szólva iszonyúan taszítónak találom ezt az egész válogatást az óvodák között, ami persze megint a közép- és felső osztályok kiváltsága: külön kérvényeket írni, átjelentkezgetni, intézményvezetőknek érvelni, hogy miért „éri meg” nekik felvenni a hároméves gyerekedet. Több ismerősömtől hallottam, hogy a jobb hírű állami óvodák behívatják a szülőket, hogy megkérdezzék tőlük, „mivel tudnának hozzájárulni” az óvoda működéséhez. Ez jelenthet pénzt, szolgáltatást vagy simán presztízst, ha mondjuk híres emberről van szó. Ha nem tudsz ilyesmit felmutatni, akkor meg pisilje össze magát a gyereked a szorongástól.
Egyelőre azt hiszem, bízom benne, hogy találunk olyan állami intézményt, ami megfelel ezeknek a – szerintem egyébként nem túl nagy – elvárásoknak. Azt akarom, hogy a lányom olyan helyre járjon három évig, ahová tényleg szívesen megy be, és ahonnan lelkesen jön haza, azt pedig egészen biztosan nem bírnám elviselni, ha egy kiégett óvónő rossz kedve miatt félelmet vagy fájdalmat élne át. Azt is próbálom tudatosítani magamban, hogy mindig lehet váltani, és ha a lányom valahol nem érzi jól magát – legyen az állami vagy magánintézmény – akkor elvihetem onnan. Abba meg tényleg bele sem merek gondolni, hogy mit fogunk csinálni, nagyjából három-négy év múlva, amikor már iskolát kell választani.
Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
