Nincs köze a reprodukciós képességhez vagy petesejtek számához a számoknak, amiket folyamatosan futtatok fejben. Csak az időhöz. Amikor a gyerekeim tinik lesznek, én már az ötvenes éveimben járok. A hatvanhoz leszek közel, amikor diplomáznak és kilépnek az életbe. És ha úgy döntenek, lesz gyerekük, és ők is a harmincas éveik közepéig várnak, ahogy én az elsővel, már a hetvenes éveimben leszek. Mindannyian a lehető legtöbb időt akarjuk eltölteni azokkal, akiket szeretünk, hogy szerethessük őket, törődhessünk velük, velük együtt ünnepelhessük életük nagy mérföldköveit, és lássuk, mivé fejlődnek. Ez az idő azonban véges és bizonytalan, és mindenképp kevesebb, mint amennyire vágyunk, és ha egyszer elkezded, könnyű belekerülni a matek ördögi körébe.
34 éves voltam, amikor az első gyerekemmel várandós lettem, már ekkor voltak orvosok, akik időskori várandósságot emlegettek. A kifejezésről azonnal a nagymamám jutott eszembe nagy, ráncos hasával és fájó térdeivel, ahogy a szülész-nőgyógyász rendelőjénél vár. De valójában a 35 év felettiek terhességét nevezik geriátriai várandósságnak. A kifejezés idejétmúlt, sértő, még akkor is rossz érzés, ha az előrehaladott anyai korral helyettesítik, és mindig élesen emlékeztetett arra, hogy 39 évesen, két 4 év alatti kisgyerekkel, én már egy idős anya vagyok.
Időnként egészen pontosan érzem, mire utal a kifejezés, amikor a kislányom kéri, hogy vegyem fel, és a derekam fájdalmasan hasogat a mozdulat hatására, miután nyolc órát ültem egy roppant esztétikus, ám iszonyatosan kényelmetlen irodai széken, majd rendbe raktam a házat a két kisgyerek után. Minden, a fizikai határaimat jelző fájdalom előhozza a számolgatást, visszahoz a realitás talajára, emlékeztet arra, a valóság nem feltétlenül egyezik azzal, amit gondolok, különösen ha a kicsi gyerekeimről van szó.
Ennél sokkal gyakoribb, hogy a közösségi oldalak (legyenek átkozottak ezért is!) kíméletlenül elém dobják a sokkal fiatalabb, húszas éveik közepén járó anyák képeit.
Szépek, egészségesek, élettel telik és láthatóan nem fáradtak.
Van két, három gyerekük, és mégis boldogok, mosolyognak, kipihentek és egyáltalán nem stresszesek. Irigylem az energiájukat és azt, hogy van idejük (bár ez tudom, hogy csak illúzió), hogy mindig megvan az a plusz erő bennük, amiből nekem csak még egy kicsi kellene, hogy pont addid bírjam, ameddik kellene. Tudom, hogy az Instagram és TikTok hogyan zúzza porrá az önértékelésünk – különsen az anyák önértékelésének – utolsó morzsáját, pont, amikor a legsérülékenyebbek vagyunk, az éjszaka közepén, szoptatás közben, és hogyan támaszt bennünk féltékenységet.
Tudom, hogy nem valódi, amit látok, vagy legalábbis a közösségi oldalak szépségfilterein át láthatjuk csak, de megteszi a hatását. És még úgy is, hogy alapjaiban értem a problémáikat, és az én problémáim is ugyanazok, a köztünk lévő korkülönbség mégis más és szükségszerűen eltérő előnyökkel (és hátrányokkal) ruház fel minket. Emlékeztet arra, mennyire erősen akarnék több időt a gyerekeimmel, de ezt az egy dolgot biztosan nem kaphatom meg, az öregedés nem megállítható. Érzem, ahogy átalakítja az anyasággal való viszonyomat, amikor végigpörgetem a natúr tónusú oldalakat. Pánikolok.
Már eleve a harmincas éveimben jártam, amikor először felmerült bennem, hogy szeretnék gyerekeket. Honnan tudhatom, ha tudhatom egyáltalán, jó anya leszek-e? Nem voltam ezzel egyedül az ismerőseim között, senkinek nem volt még gyereke, csupán néhány távolabbi barátnak, akikre úgy néztem, mintha földönkívüliek lettek volna. Nem buliztam, nem akartam sokáig aludni, de háborús terület volt az életem. Harcolt benne az önzőség és az, hogy csak magamról kell gondoskodnom, a depresszió és frusztráció, a rossz kapcsolatok és a még rosszabbak. Ha ekkoriban teherbe esem, valószínűleg elvetetem a babát.
Nem akartam gyereket egészen addig, míg nem találkoztam valakivel, akit szerettem, és akiben teljesen bíztam. Ekkor kiderült, hogy meddő vagyok. Évekig próbáltam teherbe esni, és minden évre, ami anélkül telt, hogy megfogant volna a gyermekem, elvesztegetett időként tekintettem. Természetesen azt is mondtam, hogy ez nem igazság. Ahogy az idő, az élet is ment el mellettem, és nem tehettem semmit, hogy lassítsam. És most, hogy itt vannak az édes, kicsi, imádott gyerekeim, csak annyit akarok, hogy több időm legyen velük.
Szeretném megállítani az időt, nem az ő növekedésüket és változásukét, hanem az enyémet, hogy én maradhassak az a szülő, aki most vagyok.
Ne legyen kicsit erősebb a derék- és térdfájás minden évvel, ne legyen több az ősz hajszálam és magasabb a koleszterinszintem, ugorjuk át az elkerülhetetlen orvosi problémákat, ne legyek kimerült, ami egyre korábban jelentkezik, ahogy öregszem.
De tudom, hogy senki sem tudja, mennyi ideje van, legyen öreg vagy fiatal anya. Tudom, hogy pont akkor lettek gyerekeim, amikor jönniük kellett, a megfelelő emberrel, hogy az legyek már erre az időre, aki tudja, mit kell tennie anyaként. És mégis azt kívánom: bárcsak lenne kicsivel több időm velük.
Forrás: The Cut Fotó: Unsplash
Olvass tovább!
