Szögezzük le rögtön a legelején: borzasztóan szerencsés helyzetben vagyok. Jó osztályhelyzettel, fővárosban élő, segítő nagyszülőkkel, stabil, boldog és egyenlő párkapcsolatban, rugalmas munkával, tervezetten vágtunk bele a gyerekvállalásba – ezek a körülmények felfogatatlant előnyt jelentettek, és nagyban meghatározták azt, ahogyan az anyaságot megéltem/megélem. Szerencsém volt azért is, mert a zavartalan, komplikációmentes terhességem után egészséges babám született, és bár császármetszés lett a vége, a szoptatás fájdalommentesen, könnyen ment, az első pillanattól kialakult a kötődés, a baby blues (amitől korábban nagyon is rettegtem) messziről elkerült minket, helyette inkább egy szerelmes, rózsaszín buborék ereszkedett ránk, amiben napokig csak annyit tudtunk mondani a férjemmel, hogy „ugye, mennyire csodálatos?”. Valószínűleg már most kivívtam egy rakás anyuka holtig tartó gyűlöletét, pedig ezekhez még tényleg semmi közöm, ez – ahogy mondtam – csak szerencse.
Szerencse volt az is, hogy a kisbabánk egészségesen, rendben fejlődött, jól evett, ügyesen mozgott, nem kellett miatta aggódnunk az amúgy is aggodalommal teli mindennapokon túl. Nem ő volt a legjobb alvó, de nem is a legrosszabb – ahhoz képest, hogy sok anyuka 4-5 órás, forgolódással töltött alvásokra panaszkodott, mi, ha szakaszosan is, de jól és eleget aludtunk (nyilván az is szerencse kérdése, hogy bármikor, bárhol, nagyon könnyen el tudok aludni). Azt nem tudom, hogy lehet-e szerencsének nevezni, hogy viszonylag sok tapasztalatom volt gyerekekkel, de az biztos, hogy a közel ötéves bébiszitterkedés elég jól tud jönni a saját gyerek mellett is: a csuklómban volt a pelenkázás, egy hétre elég mondóka és altatódal, és azon sem izgultam, hogyan kell tartanom a kisbabámat. Persze a saját gyerek mindig más, és bőven voltak új kihívások nekem is, de azért sokat segített, hogy legalább néhány dolog rutinból ment. Az már nem (csak) szerencse, hogy a kislányomnak van egy fantasztikus apukája, aki mindenben részt akart venni, és aki arra is figyelt, hogy én tudjak dolgozni, pihenni, mozogni a gyerek mellett. Az nem szerencse, hanem kiváltság, hogy megengedhetjük magunknak, hogy egy nagyon zűrös napon főzés helyett rendeljük az ebédet. Az pedig, hogy olyan munkahelyünk van, ahol tudunk otthonról, rugalmas időben dolgozni, és ami lehetővé tette, hogy a kisbabám születése után már egy héttel félállásban újra dolgozhassak, már nagyon komplex dolog, ami leginkább mégis az osztályhelyzetnek, az abból következő jó oktatási lehetőségeknek, és persze a mai munkaerőpiacon azért a szerencsének is köszönhető.
Az egyedülálló nő nem alkalmas gyereknevelésre, a legtöbb gyereket mégis ők nevelik fel
A brit Országos Egészségügyi Szolgálat nemrégiben bocsánatot kért, amiért azt mondták, az egyedülálló nők nem képesek ideális körülményeket biztosítani egy gyereknek - ettől függetlenül persze a legtöbb országban még mindig ez a hivatalos álláspont.Nem mondom, hogy a gyereknevelés minden pillanata álomszerű és csodálatos, nem mondom, hogy sosem sírtam a nehezebb napokon, nem mondom, hogy nem izgultam magam halálra az első láznál, vagy hogy ne vágytam volna vissza néha a „régi életembe”, de ezek a pillanatok tényleg csak múló töredékek voltak, amik fölött inkább valamiféle „megérkezésérzés” és elégedett, nyugodt boldogság dominált. Amikor éjszaka az Instagramot pörgetve olvasgattam az anyasággal kapcsolatos (rövidesen ki is követett) oldalakon a vicceskedő-panaszos szövegeket a felfoghatatlan fáradtságról, a kócos anyakontyról, az elveszített barátokról, magányról és rettegésről, hogy valamit nem jól csinálunk, még úgy sem ismertem magamra, hogy hajnali négy volt, és én sem túl frissen, kócos anyakontyban szoptattam a sötétben ücsörögve. Miközben a játszótéren egymást próbálták győzködni az anyukák a saját gyerekük fejlődéséről, és sírós hangon könyörögtek egymásnak egészséges receptért, mi ültünk a barátnőmmel a napfényben úszó padon, a gyerekeink áhítattal nézték, hogyan peregnek a homokszemek a lapátról, a mi kezünkben kávé, filmekről, könyvekről beszélgettünk, és azt éreztem, hogy boldog vagyok. Nem olyan izgatottan, felhevülve, mint ahogyan a húszas éveimben voltam boldog, amikor a boldogság mindig kicsit a jövő felé áramlott, hanem egészen lelassulva, a jelenbe horgonyozva, bizsergető nyugalommal. Persze tudom, az is nagy szerencse, ha az embernek vannak valódi anyukabarátai.
Egyáltalán nem gondolom, hogy más anyukák nehézségei ne lennének valódiak, és azt is megértem, hogy az anyaság demitizálása, a rózsaszín kép lebontása egy fontos feladat. Tudom, hogy nagyon sok nő számára valós, húsbavágó tapasztalás a kialvatlanság, a kötődési nehézségek, a szoptatási problémák, a magány, a megromló párkapcsolat, a munkaerőpiacról való kiesés. Fontos ezekről beszélni. De néha úgy érzem, az „anyaság mint teher” kezd olyan kizárólagos narratívává válni (nyilván csak bizonyos közegeken belül, a közösségi médiában kihangosodva), ami mellett a felhőtlen GYES-időszak csakis hazugság lehet. Míg a nők képesek osztozni a nehézségekben, és empátiával viszonyulni egymás felé a fájdalmukban, addig a boldog anyukák, akik szép hajjal, csinos ruhában kávézgatnak a gyerekük mellett a parkban, kártékony üzenetet közvetítenek, és csakis azért csinálják, hogy a többi „átlagos” anyuka rosszul érezze magát. Őket biztosan eltartja a gazdag férj, biztosan személyi edzőjük, fodrászuk van, biztos takarítónő meg szakács jár hozzájuk, vagy egyszerűen csak magukkal foglalkoznak a gyerekük helyett. Ő rossz szülő, biztos nem hordozott, hogy ne fájjon a dereka, biztos nem ismeri a Montessori-módszert, biztosan magasról leszarta a BLW-t, és inkább megvette a drogériás babapüréket, a gyereke biztosan érzelmileg sérült, traumatizált felnőtt lesz. Pedig lehet, hogy csak szerencséje volt. Vagy még az sem.
Nem is számítanak az okok. A gyereknevelés végső igazsága, hogy mindenki lehetőségei és belátásai szerint csinálja, és hogy nem lehet a döntéseket a kontextusukból kiragadva értelmezni: ami az egyik családnak jó, a másiknál nem működik. De vegyük észre, hogy a „cukormázas anyaságot” felváltó „terhes anyaság” narratívája épp olyan leuralóvá, kirekesztővé kezd válni, mint az elődje. A szerencsés helyzetben lévő anyukák sem tökéletesek. Attól, hogy könnyebb, még mindig nem lesz könnyű a gyereknevelés, és még a boldog mindennapokban is jut helye a csalódásnak és fájdalomnak. A szerencsésebb anyukák többnyire tudják, hogy mekkora mázlijuk van, és nem akarnak kérkedni vele. De ha kiderül, hogy voltam pedikűrösnél, elmentem jógázni és dolgoztam is, kérlek, ne gondold, hogy én rossz anya vagyok. Ha megkérdezed, hogy vagyok, és én azt mondom, hogy szuperül, ne feltételezd, hogy hazudok. Ha te elpanaszolod, hogy mi nehéz a gyerekeddel, én szívesen meghallgatlak, de lehet, hogy nem tudok rákontrázni. Kérkedni nyilván nem fogok, de ne hidd, hogy én letagadom a problémáinkat. Ha elmondom a problémámat, ami talán kisebbnek tűnik, mint a te gondod, akkor ne mondd azt, hogy én nem érthetem. Ha én a padon ülök, és élvezem a napsütést a játszótéren, ne hidd, hogy nem szeretem a gyerekemet és lusta vagyok az anyasághoz. Ha másképp csináljuk, ha te többet szorongsz és többet éjszakázol, az még nem jelenti azt, hogy jobb anya vagy, ahogyan én sem leszek jobb anya nálad, amiért többet alszunk és nyugodtabbak a nappalaink. Egyik sem jobb a másiknál, nem lehet összemérni. Ha végre sikerült elfogadnunk, hogy elég „elég jó” anyának lenni, akkor ne bántsuk azt, aki úgy érzi, hogy nekik – szerencsével vagy szerencse nélkül – „elég jól megy”.
Fotó: GettyImages
