Van ez a jelenség, hogy a nap nagy részében azt az időpontot várjuk, amikor a gyerek aludni megy, hogy végre legyen pár nyugodt percünk egyedül. És aztán az alvásidő jelentős részét azzal töltjük, hogy a gyerekről készült friss fotókat pörgetjük a telefonunkon.
Ez a látszólag teljesen irracionális kettősség olyan erősen ott van a saját gyerekünkkel való viszonyunkban, mint a legrosszabb toxikus kapcsolatokban. Ha ott van mellettünk (rajtunk, a lábunk alatt, nyüstölve, visítva), akkor néha legszívesebben ott hagynánk a gyereket, ahol éppen van, hogy a lehető legmesszebbre menekülhessünk tőle. És amikor végre ott vagyunk a két hete várt kimenőnkön, akkor végig a gyerekre gondolunk, és kicsit már várjuk, hogy hazaérve még nézhessük egy kicsit, ahogy szuszog az ágyban. Bizonyos életkorig persze, amíg a kimenők gyakoribbá és megszokottabbá válnak és/vagy a gyerekek már nem alszanak olyan aranyosan.
A mi életünkben a bölcsi gondolatát is ez az ellentmondás kísérte: sokáig azért nem akartam beadni a lányomat, mert egyszerűen nem éreztem szükségét. Nagyon szoros, szinte kizárólagos volt a kapcsolatunk, de alapvetően simán meg tudtam oldani az otthoni munkát, szóval sikerült kialakítanunk egy mindenki számára komfortos családi rutint, amit feleslegesnek éreztem volna megbolygatni. Aztán eljött a pont, hogy több szabad- (vagyis munka-) időre lett szükségem, és a lányomon is éreztem, hogy szűkös már neki az otthoni közeg, jobban nyitna a kortárs kapcsolatok felé. Találtunk a környéken egy viszonylag jó árú magánbölcsődét, ami nagyon rugalmasan működik, szóval első körben abban maradtunk, hogy heti két-három délelőttre visszük majd a gyereket.
Állok a buli közepén, és arra gondolok, mi lehet a gyerekemmel
Baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. És arról, jár-e még az önfeledt bulizás, ha gyereked van.Két-három délelőtt az semmi. Reggel 9 és 13 óra között csak négy óra. Heti nyolc, vagy legfeljebb tizenkét óra. A 168-ból, amit majdnem végig a gyerekemmel töltök. De ennyi már bőven elég, hogy kiszakítson minket a két éve tartó szimbiózisból, egy szokatlanul stresszes, mégis meghitt privát édenből, amiben csak a miénk voltak a napok, és szinte minden élményünk közös volt. A kettőnk világa egy volt, és ez most valahogy kettéválik, lesz heti nyolc vagy tizenkét óra, amikor ő egyedül van (vagyis hogy nélkülem), és én nem vagyok részese az életének. Nem is annyira azok a nyilvánvaló dolgok zavarnak, hogy nem leszek ott, ha sír, vagy nem tudok segíteni, ha szüksége volna rá – bízom benne, hogy olyanok lesznek körülötte, akik ezt megteszik helyettem, és fontosnak tartom azt is, hogy megtapasztalja, a segítségnyújtás és a szeretet nem egyetlen forrásból érkezik, hanem sokfelől megkaphatja a világban.
Inkább azt érzem, hogy az intézményi nevelés kezdetével rálépünk a lassú, de biztos elválás útjára, amiben fizikailag egyre távolabb és távolabb kerülünk egymástól, és nekem meg kell birkóznom vele, hogy az ember, aki nem is olyan régen még a testem része volt, máris egy tőlem (viszonylag) független életet él. És ez még azzal együtt is nehéz, hogy a kezdetektől igyekszem nagyon tudatosan támogatni az önállósodását és függetlenedését, felkészíteni rá a lányomat, hogy egyedül is magabiztosnak érezze magát, és ne függjön tőlem. Csakhogy miközben erre koncentráltam, elfelejtettem foglalkozni azzal, hogy én mennyire függök tőle. Hogy mi van bennem, miután elviszem a bölcsibe, és kilépek az ajtón, amikor egyszerre imádkozom magamban azért, hogy csak ne sírjon utánam, de azért mégis sírjon egy kicsit, mert abból legalább érzem, hogy még szüksége van rám. Hogy milyen érzés hazamenni a csendes lakásba, ahol hirtelen újra csak egy nő vagyok, mert hát az ember, aki az anyai identitásomat aktiválja, nincs ott, nem nekem kell gondoskodnom róla.
Azon gondolkodom, hogy most még itt van ez a maradék kettő vagy három nap, de hamarosan már nem lesz ez sem, csak az a napi pár óra a munka és az óvoda, majd az iskola után, meg a hétvégék, egészen addig, amíg nem akarja őket mással tölteni. És ez mind rendben van, és mind teljesen természetes, de még az ilyen természetes dolgok is eléggé tudnak fájni.
Mostanában sokat gondolok azokra az időkre, amit a születése utáni furcsán beszűkült állapotban töltöttünk. A lányom már a testemen kívül volt, de mintha csak a hasfalam másik oldalára került volna, ugyanúgy összekapcsolódtunk a folyamatos bőr-bőr kontaktusban, egymásba olvadó órákban feküdtünk, ültünk, sétáltunk így összenőve, mint az önkényes sziámi ikrek. Akkor előfordult, hogy hajnalban, amikor félálomban szoptattam, csak arra tudtam gondolni, hogy le akarom fejteni magamról ezeket a kicsi, követelő kezeket, arrébb gurulni az ágyon, összehúzni magamat és egyedül lenni, csak magamnak megtartani a testemet, fellázadni az állandó szolgálat ellen. És akkor azt mondogattam magamnak, hogy nemsokára jobb lesz, hogy a gyerekek állítólag gyorsan felnőnek, és nem kell már állandóan hordozni és szoptatni, és kitalálni mit akar, és életben tartani, és közben teljesen háttérbe szorítani magamat. De azt nem gondoltam volna, hogy a gyerekek tényleg ennyire gyorsan felnőnek.
Nyilvánvalóan tisztában vagyok vele, hogy a bölcsőde kezdése nem a világ. Csak két-három délelőtt. Heti nyolc-tizenkét óra. Teljesen természetes. Normális. Örülök, ha a gyerekem jól érzi magát, ha barátai vannak, ha kibontakoztathatja a személyiségét, ha megtapasztalja, hogy képes egyedül is uralni a helyzeteket, az érzelmeit, az emberi kapcsolatait. De ez persze csak magyarázkodás. Kicsit úgy érzem, most nekem is újra meg kell tapasztalnom ezt, és valahogy helyrerakni magamban a különböző identitások új, megváltozott arányát. Miközben az amerikai sztárpszichológusok módszereit alkalmazva próbáltunk már a szeptemberi kezdés előtt jó néhány héttel lelkileg felkészülni a bölcsődére, szakszerűen megerősítve a kapcsolatunk stabilitását, és feldolgozva a felmerülő félelmeket, arról valahogy megfeledkeztem, hogy ez az egész nem csak a gyerekem életében lesz fontos változás.
Most meggyőződésem, hogy a beszoktatás legalább annyira szól a szülőknek is, mint a gyerekeknek. Egy kicsit még ott lenni, élvezve az illúziót, hogy részese is vagy a gyereked önálló életének, meg nem is, fokozatosan elengedve a kezét, mindig kicsit kevesebb sírással.
Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
