Ez a nagy szabadelvűség teljesen tönkreteszi a mai gyerekeket – de tényleg?

2022. november 09.
A sok figyelemzavaros meg hiperaktív gyerek, a focizás helyett egész álló nap a tévé előtt ülő fiúk és az ideje korán szexuális kalandokba keveredő lányok, a flegma kamaszok, akik nem adják át a helyet a buszon egytől egyig az úgynevezett modern, „liberális” gyereknevelés termékei lennének? Lehet-e baj a szabadsággal, és tényleg annyival jobb volt a „mi időnkben”?

Egy két és fél éves gyerek mellett családi eseményeken és a nyilvános terek szélesebb társadalmi színterén is rendszeresen vizsgát kell tennünk szülőségből. Ilyenkor mindenki lélegzetvisszafojtva figyeli, hogyan kezeljük a hisztit, megengedjük-e, hogy egyen még egy kekszet ebéd előtt, mit reagálunk, amikor kiveszi a másik gyerek kezéből a játékot. Csakhogy egy két és fél éves gyerek esetében jó eséllyel még a fejlődéslélektani szempontokból színötösre kivitelezett szülői reakció is ordibálást és sírást vált majd ki a gyerekből, alkattól függően drámaibb vagy visszafogottabb performansszal kísérve. Az én gyerekem inkább az első kategóriába tartozik, szóval amikor legutóbb közöltem vele a családi ebéden, hogy nincs több keksz ebéd előtt, csizmát húzott, és egyszerűen kisétált a bejárati ajtón.

Ilyenkor az idősebb rokonoknak meg sem kell már szólalniuk, az arcukra van írva az óriási bezzeg, hogy az hagyján, hogy ők maguk ilyet aztán tényleg SOHASEM csináltak, de ha annak idején a gyereküknek azt mondták, hogy nincs több keksz, akkor az a gyerek szó nélkül kiköpte még azt a falatot is, amit éppen oldott a nyálenzimekkel, hogy aztán néma csendben várja az asztal mellett a vasárnapi húslevest. Ha az idősebb rokonok mégis megszólalnak, hosszasan értekeznek a „mai gyereknevelési elvekről”, a fene nagy liberális szülőségről, amiben a gyerekeknek már mindent szabad, nincsenek szabályok, és hát ugye meg is van az eredménye – ilyenkor gyorsan ránéznek az én gyerekemre, aki a kekszincidens hatására képes volt világgá menni. Nincs tisztelet, nincs rendszer, a szülők félnek a saját gyerekeiktől, már születésüktől a kicsik parancsolnak (megmondják, hogy ne négy óránként szoptasd őket, hanem igény szerint, hogy vedd fel, ha sír, meg hasonló szörnyűségek), és aztán nyilvánvalóan egytől egyig elfajzott felnőttek lesznek belőlük. Vagy még rosszabb: drogosok.

Szerintem ebben az egészben több súlyos tévedés is van. Az egyik az emberi emlékezet működésének áldásos hibája: egészen biztos vagyok benne, hogy tíz, húsz, harminc vagy akár száz éve is előfordult, hogy a két-három éves gyerekek földhöz vágták magukat vagy a kamaszok flegmán viselkedtek. Gyereknek lenni, folyamatosan birkózni az új ingerekkel meg a fejlődő idegrendszerrel természetes folyamat, ahogyan a családon és a társadalmon belüli szerepek, határok feszegetése is. Szóval nem hiszem, hogy annak idején senki nem látott ordító gyereket, de tény, hogy bizonyos körülmények fokozzák, míg mások csökkentik ennek az előfordulási esélyét. Mielőtt még erre kitérnénk, van egy másik (szerintem legalábbis) tévedés, amit érdemes tisztázni: a hiszti egyáltalán nem szörnyű dolog.

gyerekneveles-modern-liberalis-elvek-pszichologia

Sokáig élt az elképzelés, hogy az a jó gyerek, amelyik sosem sír, sosem felesel, sosem hisztizik. Szerintem annak a gyereknek (ha létezik) elég súlyos problémái lehetnek, és felnőtt életében valószínűleg csak még nehezebb lesz neki. Nyilván vannak nyugodtabb temperamentumú babák/gyerekek, akik alig sírnak és később sem lesznek kifejezetten hisztisek. Dehát néha még mi, felnőttek is sírunk és hisztizünk, ezek pont olyan természetes reakciók bizonyos konfliktushelyzetekre vagy belső állapotokra, mint a lelkesedés meg az öröm. Egy gyereknek a sírás, a hiszti szólhat a szülői határok teszteléséről, a számára még nehezen verbalizálható érzelmeinek kifejezéséről, lehet egy egyszerű jelzés, hogy figyelemre és szeretetre van szüksége. Ha ki meri adni ezeket a nehéz érzéseket, az azt jelenti, hogy biztonságban érzi magát, és segítségre, megértésre számít a környezetétől. Nem olyasmi ez, amit csírájában el kell fojtani, amit meg kell szüntetni – de tény, hogy valahogyan kezelni kell.

És itt jutunk el a hogyanhoz. Szögezzük le, egyáltalán nem vagyok egy szent, de még kifejezetten nyugodt ember sem, aki krisztusi szeretettel megsimogatja a Lidl közepén visító gyereke arcát és felidézi magában a dackorszak minden pszichológiai háttértényezőjét. De azért eszembe se jutna megpofozni vagy megrángatni a gyereket, esetleg olyasmivel fenyegetni, hogy ha nem hagyja azonnal abba, akkor nem lesz édesség/mese vagy hasonló egy hétig. Arra próbálok törekedni, hogy ilyenkor higgadt maradjak, megpróbáljam az ő szintjén elmagyarázni neki a helyzetet, visszatükrözzem az érzelmeit, megpróbáljak alternatív szublimációs lehetőséget kínálni, hogy megöleljem őt. Néha jobban sikerül, néha kevésbé. De nem is az a lényeg, hogy én hogyan csinálom, hanem hogy nagyjából ilyesmi a „mai liberális gyereknevelés” módszere, ami az én megközelítésemben annyi, hogy egy pofon helyett inkább megpróbálok beszélni a gyerekemmel, mások szerint meg az, hogy „mindent hagyok neki”.

Szerintem mindegyik közül a legeslegnagyobb tévedés az, hogy az ilyen szemléletmód mellett nincsenek szabályok, keretek. Persze, hogy vannak, egy gyereknek pontosan olyan nagy szüksége van ezekre, mint az ölelésre. Mi foglaljuk rendszerbe a világukat, mi szabjuk meg a határokat, amiket feszegetni lehet, hogy aztán lássák, az a határ minden feszegetés ellenére is határ marad. Ezt következetesen képviselni az egyik legfontosabb és legnehezebb szülői feladat.

Nem gondolom, hogy a gyereknevelést egy skála két végpontján kellene elhelyezni, ahol az egyik vég a rend és fegyelem, a másik pedig a reflektálatlan, mindent megengedő szabadelvűség. Nyilvánvaló, hogy egyik sem jó megközelítés. Lehetséges az is, hogy régebben kevesebb volt a nyilvános hiszti és a gyerekek szó nélkül leültek az asztal mellé, és akkor is megették az ételt, amikor nem ízlett neki. Én csak azt nem látom, hogy ez mitől olyan jó dolog. Miért járunk hosszú távon jobban, ha a gyerek azt tanulja meg, hogy saját igényeit és ellenérzéseit elnyomva kérdés nélkül engedelmeskedjen az autoritás képviselőinek (praktikusan többnyire a szülőknek) ahelyett, hogy kifejezze, ha valami nem tetszik neki, hogy érvényesítse magát és megtanulja kezelni a konfliktushelyzeteket. Természetes, hogy nem történik mindig minden az akarata szerint. Szerintem ilyenkor neki is joga van megélni a negatív érzéseit – nem azokat (mármint az érzéseket) kell megítélni, hanem a szituációt, amiben benne vagyunk. Nem kaphattál még egy kekszet ebéd előtt? És emiatt szomorú vagy? A szomorúságot megértem, sajnálom, engem is mindig bosszant, amikor valamire nagyon vágyódóm, de nem kaphatom meg. Ettől függetlenül kaphatsz még egy kekszet? Nem. Ha jól értem, sokak szerint ilyenkor azt kellene mondanom, hogy nincs keksz, azért, mert azt mondtam, és ha hisztizel miatta, még kapsz egy pofont is. Rövid távon biztos működik: egy ilyen után legközelebb a szar is megfagy majd benne, ha hisztizni támadna kedve. Hogy hosszú távon mennyire jó ez? Elnézve a mi generációnkat – ezt a generációt, amit annyira jól neveltek fel a vasszigorral – nem vagyok meggyőződve róla.

Fotó: Getty Images

Olvass tovább!