A kisgyermekek korai kötődésével először dr. John Bolwby angol pszichiáter kezdett foglalkozni, 80 évvel ezelőtt. Ő helyezte a tudomány térképére azt, amit minden szülő (az ősembertől kezdve) tud, aki a szívére hallgat: hogy újszülött- (sőt magzati) kortól kezdve a babák, gyermekek jeleznek a szüleiknek, és erre választ várnak.
Hogy a sírás és egyéb jelzés a gondozó felnőttnek szól: „Nem vagyok jól! Segíts, mert egyedül én még nem tudom megoldani a problémáimat!” Ez a jelzés és erre a megbízható, kiszámítható válasz az alapja a korai BIZTONSÁGOS kötődésnek.
Először az alapszükségletek: evés, ivás, alvás, hőszabályozás területén van szüksége a kicsinek a gondoskodásra – gondolhatnánk… A babának a szülő-gyermek testi-lelki kapcsolatra van ugyanilyen szüksége. A testkontaktusra, a szemkontaktusra, a megnyugtató hangra, ringatásra, lehetőség szerint a szoptatásra és már a kezdetektől fogva a közös játékra.
Tamás Anna képzésben levő pár- és családterapeuta
Ahogy nődögél a gyermek, úgy jönnek a szükségletek mellé további igények: egyre több közös játszásra, mesére, szabad mozgásra stb.
Az első kb. 1,5–3 életévben megalapozódik az, hogy a gyermek korai kötődési stílusa biztonságos lesz-e vagy bizonytalan. Ugyanis, ha az elsődleges gondozó, az elsődleges kötődési figura nem tud kellően válaszkész lenni, akkor ez a mintázat lehet bizonytalan is. Azon belül: úgy nevezett szorongó-ambivalens vagy elkerülő.
Ha az édesanya (vagy az őt helyettesítő más elsődleges gondozó, például apa vagy nagymama) akár rajta kívül álló okból, de nem tud kellően „jelen lenni” a pici igényei és szükségletei szerint (mert például depressziós vagy más mentális vagy fizikai problémája van). Vagy, bár egészséges, de az életében egyéb alapvető kihívással küzd, például lakhatási, súlyos megélhetési gondokkal, akkor esetleg kiszámíthatatlanná válik a válaszkészsége. Egyszer reagál a gyermekre, másszor nem. Ezzel ambivalenciát létrehozva. Vagy esetleg kiszámíthatóan, egy idő után már a pici gyermeknek is előreláthatóan NEM tud kellő figyelmet adni a kicsinek, akkor ő azt tanulja meg, hogy őt figyelmen kívül hagyják, így önállóan kell megoldania a problémáit. Például első perctől egyedül kell elaludnia.
Valójában nem kellenek tragédiák, nagyon nehéz sorsok ahhoz, hogy a szülői válaszkészség mértéke ne legyen kielégítő. Elegendő az is, ha az anya vagy apa a saját kiskorában hasonlóan nőtt fel. Hiszen a gyermekkori tapasztalat adja a modellt ahhoz, hogy a mai szülő hogyan tud gondoskodni gyermekéről. Ha ő maga nem tapasztalta meg, hogy a fontos felnőttek elbírják az ő kiskori panaszkodását, sírását, dacosságát, akkor neki is nehézségei lehetnek majd szülőként ebben.
Sokan tisztában vannak a tudományos tényekkel, és szívből szeretnének is „jó” szülők lenni, de mégsem tudják teljesen megvalósítani álmaik békés otthonát. Mert például többször fogy el a türelmük, mint szeretnék. Nekik segítség lehet, ha tudják:
nem kell tökéletes szülőnek lenni, elegendő „elég jó szülőnek” lenni.
Ezen kívül a családterápia tud támaszt nyújtani nekik.
A családterápia szerint a család egy összefüggő rendszer, a gondjaink nemcsak kívülről jönnek, vagy nemcsak bennünk belül vannak, hanem körkörösen hatnak egymásra a családtagok. A gyermeket nem „a problémás” családtagnak tekinti, netán magának a problémának, aki miatt nincs béke a családban, hanem tünethordozónak. A gyermek őszinte viselkedése tükrözheti a lappangó egyéb felnőtt problémákat, amivel a nagyok elbírnak, de a gyermeknek még sok. (Például a gyerek előtt bár nem veszekedő, de titkon küszködő házaspár feszültségeit).
Ráadásul nemcsak a jelen pillanat nehézségeivel küzdünk mindannyian, hanem a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink (és így tovább) nehézségei is nyomott hagyhatnak a működésünkön. Az ilyesféle transzgenerációs elakadásokat (például hogy valamelyik család életét sorra tragédiák árnyékolták be, vagy több generáción át rendkívül szigorúan, akár bántalmazóan bántak a gyermekeikkel) segítenek feldolgozni a családterapeuta szakemberek.
A korai kötődési stílusunk az alap az életünk során. Kicsiként tanuljuk meg, hogy bízhatunk-e a szüleink válaszkészségében, elfogadásában, figyelmében, szeretetében. Bízhatunk-e a szüleinkben? Ebből a bizalomból táplálkozik majd a többi emberbe vetett bizalmunk foka és az önbizalmunk is.
Szerencsére nem csak a biztonságos, hanem a szorongó- ambivalens és az elkerülő kötődési stílus is „működőképes”. Utóbbiak is a „túlélést” szolgálják, a kisgyermek megtanulja, hogy milyen viselkedés a leghatékonyabb számára, hogy boldoguljon az életben.
Jó hír még, hogy bár a korai kötődés milyensége alapul szolgál, de nincs egy életen át kőbe vésve. Hiszen a későbbi kapcsolatok hozhatnak változást (egy-egy fontos, megbízható személyt például a nagycsaládból vagy az intézményi nevelésből). Egy szeretetteljes felnőttkori párkapcsolat pedig az úgynevezett felnőtt kötődést teheti biztonságosabbá.
Bolwby kutatásaira alapozva dr. Susan Johnson és munkatársai megteremtették az Érzelmekre Fókuszáló Terápiát (EFT). Melynek segítségével a bizonytalan korai kötődésű felnőtteknek is esélyünk lesz arra, hogy kölcsönösen elérhetőek, válaszkészek és elkötelezettek legyenek egymás számára.
Akinek nem adatott meg a biztonságos korai kötődés áldása, az is elvághatja a nemkívánatos családi örökségek fonalát a pár- és családterápia segítségével, elbúcsúzhat azoktól a terhektől, amiket nem szeretne tovább cipelni, és közben felkutathatja a származási családja erőforrásait, amelyek viszont táplálóak.
Így zárulhat be a kör, azaz így mutathatnak a szülők pozitív példát és nyújthatnak biztonságos alapot a gyermekeiknek.
Fotó: Getty Images
