Nagyon várjuk már a karácsonyt, lehetőség lesz adni-kapni. De sajnos nem csak jót, hanem rosszat is. A nagy ünnepek módot adnak az örömre, a családok összemelegedésére, de ugyanúgy a súrlódásokra is. Sebezhetőbbek is vagyunk ilyenkor, felpörgött állapotban.
Az előkészületekkor érdemes egy ponton megállni és lelassítani egy picit. Legfeljebb nem fog úgy csillogni az ablak, vagy nem lesz annyiféle sütemény az asztalon.
A magas elvárásokat (akár magunk felé is) össze kell rendeznünk a saját és hozzátartozóink idegeinek jól tartásával is. A türelmünk, a jó hangulatunk megőrzésével, az érzelemszabályozási képességünk megtartásával.
A szavak ereje
Akit nem annyira szívelünk a családból, azt nem most fogjuk megszeretni pusztán az ünnepi csomagolás miatt. Amit megtehetünk viszont, hogy készülünk az asszertív kommunikációra, vagy az úgynevezett „szendvicskommunikációra” – azaz, hogy nem telibe mondjuk a kritikát, amikor már szétpattan a fejünk a feszültségtől, hanem figyelünk arra, hogy ne sértsenek a szavaink.
A saját igényeinkről, szükségleteinkről, megéléseinkről beszélhetünk egyes szám első személyben. Arról, hogy „nekem mi nehéz…”. A másik ember hibáztatása, a „mert te ezt csináltad” jellegű mondatok szoktak veszekedéshez vezetni.
Szóval mi vagyunk a felelősek a saját érzelemszabályozásunkért. A gyerekekéért viszont nem (csak) ők, hanem a felnőttek felelnek. Felpörgetheti a kicsiket a túlevés, a sok finomság, a rengeteg inger (bármilyen szépek is azok): a sok ember kis térben, a zajok, a fények, a rengeteg tárgyi ajándék. És hát a felnőttek elvárásai feléjük: viselkedni kell, kényelmetlenebb, ünnepi ruhában feszengeni, szépen enni, kedvesnek lenni a távoli rokonokhoz is. Aztán sokszor sírás a vége a nagy karácsonyi partiknak.
Tehát a kevesebb, több elve alapján, hajrá laza, hátradőlős karácsony!
Fotó: Getty Images, Imdb
