- Egyre több felnőtt gyerek dönt úgy, hogy megszakítja a kapcsolatot a szüleivel.
- Ennek oka általában a múltban keresendő.
- Eláruljuk, hogy milyen hatással van a felnőtt gyerekekre az elhidegülés és hogy egyáltalán helyén való-e!
Sarah először néhány nappal a 21. születésnapja után szakította meg a kapcsolatot az édesanyjával. „Nagyon dühös lettem” – mondja Sarah, akinek a nevét a személyazonossága védelme érdekében megváltoztatták. Egy dühös telefonhívás során vetett véget a kapcsolatnak. Az, hogy a szülei túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy megünnepeljék a születésnapját, egy dolog. De ennél többről volt szó.
Sarah-nak elege volt az anyja ridegségéből, önimádatából és az élete iránti érdektelenségéből. Az anyja lekicsinyelte Sarah iskolázottságát, és állandóan nyomást gyakorolt rá, hogy segítsen a családi farmon. Leginkább az bántotta, hogy az anyja nem védte meg őt az irányító és néha bántalmazó apjától. Két-három évig nem tartotta a kapcsolatot az édesanyjával, aki szintén nem kereste. „Ez elég felszabadító érzés volt” – emlékszik vissza Sarah.
Amikor azonban végül úgy döntött, hogy külföldre költözik, Sarah nem akarta rossz szájízzel lezárva hagyni a dolgokat, és újra felvette a kapcsolatot a szüleivel. Nem bánták meg, úgy tettek, mintha mi sem történt volna, mondja Sarah, és a következő néhány évtizedben újabb elhidegülős időszakok következtek.
Rengeteg felnőtt szakítja meg a kapcsolatot a szüleivel
Sokan állítják, hogy a családtagoktól való eltávolodás egyre gyakoribb jelenség, bár ezt alátámasztó adatokat nehéz találni. A meglévő adatok szerint azonban meglepően gyakori. Megszakítani a kapcsolatot a saját szülőkkel rendkívül súlyos döntés.
Mikor helyes tehát, és vajon boldogabbak, vagy bölcsebbek leszünk-e tőle? Végső soron mivel tartoznak nekünk a szüleink – és mivel tartozunk mi nekik?
Az elidegenedésről viszonylag kevés kutatás született, mondja Lucy Blake, a Nyugat-angliai Egyetem pszichológia tanszékének vezető előadója. „Ez még mindig tabu” – mondja. „Meglehetősen ijesztő téma, amiről az emberek nem akarnak beszélni. Azt gondolják, hogy ez csak olyasvalami, ami másokkal történik.”
Mivel azonban nincsenek olyan adatok, amelyek a hosszú időn keresztül elhidegült embereket követnék nyomon, nehéz megmondani, hogy ez a jelenség egyre gyakoribbá válik-e. Egyes kutatók, mint például Pillemer, azonban úgy vélik, hogy igen.
„A baby boom előtti generációkban nagyon erős volt a családi szolidaritás normája – hogy a vér sűrűbb, mint a víz. Ezek a normák meggyengültek” – mondja Pillemer, aki szerint ez nem feltétlenül rossz dolog. Az új családi normák, például a nem házas élettársi kapcsolatok és a gyermektelen párok is elfogadottabbá váltak az idők során, jegyzi meg.
Teljesen elfogadható a szülőktől való elidegenedés
Joshua Coleman klinikai pszichológus, aki elhidegült családokkal dolgozik, és aki több könyvet is írt a témában, egyetért ezzel. Hozzáteszi, hogy az elidegenedést a növekvő individualizmus is elősegítheti.
„Az individualizmus kultúrája a saját magunkkal, az identitásunkkal, a saját boldogságunkkal való foglalkozást jelenti. És így a többi emberrel való kapcsolatainkat másodlagosnak tekintjük. Ezt tovább erősíti a közösségi média. Egyre könnyebb megtalálni a saját gondolkodásunkhoz hasonló emberekből álló közösségeket az interneten, és sok influenszer arra ösztönöz, hogy szakítsuk meg a kapcsolatot a „mérgező” emberekkel.”
A terapeuták egyre növekvő alkalmazása is szerepet játszik ebben, mivel sokszor úgy „diagnosztizálhatnak” pszichiátriai állapotokat a családtagoknál, hogy nem is találkoztak velük, hiszen csak az egyik felet hallgatták meg. Ez azonban ellentmond a pszichiátria és a pszichológia területén érvényes etikai szabályoknak. Coleman azt mondja, hogy sok olyan felnőttel találkozott, akik a terápián azzal vádolták a szülőjüket, hogy mérgező, nárcisztikus vagy borderline személyiségzavarban szenved.
Ez nem jelenti azt, hogy a kapcsolatok megszakítása feltétlenül rossz döntés. Sok embernek nagyon jó oka van erre, különösen azoknak, akik gyermekkori bántalmazás áldozatai voltak, mondja Pillemer. „Nem szabad, hogy társadalmi megbélyegzés legyen.” Coleman hozzáteszi, hogy ugyanez igaz lehet, ha a szüleid egyáltalán nem bánják meg a viselkedésüket, vagy még csak meg sem hallgatnak.
Elfogadható, ha a felnőtt gyerek megszakítja a kapcsolatot a szüleivel
Milyen okból hidegülhetnek el a gyerekek a szüleiktől?
Egy több mint 1000 fős amerikai közvélemény-kutatásban, amelyet Coleman végzett, a legtöbben a családtagok konkrét cselekedeteit vagy az általános családi dinamikát említették elhidegülésük okaként. Ez néha összefüggésbe hozható egy válás utóhatásaival, az egyik szülő melletti kiállással vagy az új partnerük iránti ellenszenvvel. Az identitás és a szexualitás is kulcsfontosságú tényező lehet, egyes szülők például nem hajlandók elfogadni, hogy gyermekük meleg. Közel egyötödük mondta, hogy politikai nézeteltérés volt az ok.
Amikor Blake az Egyesült Királyságban mintegy 800 olyan embert kérdezett meg, akik elidegenedtek egy családtagjuktól, a legtöbben az érzelmi bántalmazást jelölték meg okként. „Általában problémás szülői magatartásról van szó, például nagyon kemény, ellenőrző, tekintélyelvű szülői magatartásról” – mondja, de hangsúlyozza, hogy a felmérésben résztvevők olyanok voltak, akik kifejezetten segítséget kértek az elidegenedés kezeléséhez.
„Nem hiszem, hogy bárkinek is olyan kapcsolatban kell maradnia, amelyben nem érzi magát biztonságban” – mondja. „Gyakran a fizikai vagy szexuális bántalmazásra gondolunk, de az érzelmi bántalmazásról ugyanolyan fontos beszélni.”
Coleman és Pillemer szerint az érzelmi bántalmazás egy összetett fogalom, amelyet gyakran félreértelmeznek. Előfordulhat, hogy egy felnőtt gyermeknek mentális betegsége vagy szerhasználati problémája van, ami miatt átírja egész gyermekkori történetét oly módon, hogy támogató szüleit igazságtalanul bántalmazó gonosztevőkként tünteti fel – mondja Coleman. Fontos azonban, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül azt a hatást, amelyet a valódi érzelmi bántalmazás gyakorolhat az azt átélőkre, és ne hagyjuk figyelmen kívül a bántalmazás emlékeit sem, csak azért, mert sok évvel ezelőtt történtek.
De azt is érdemes megjegyezni, hogy az egészséges szülői nevelés normái is folyamatosan változnak, teszi hozzá. Ami ma érzelmileg bántalmazónak vagy elhanyagolónak számít, az a múltban nem biztos, hogy annak számított. Ma például a szülők gyakran igyekeznek felismerni és támogatni gyermekük mentális betegségét. De 40 évvel ezelőtt a közvélemény ismeretei a mentális egészségügyi problémákról vitathatatlanul sokkal korlátozottabbak voltak, mint manapság.
Mennyivel tartoznak a gyerekek a szülőknek?
Nyilvánvaló, hogy egyesek úgy érzik, hogy néha szükséges megszakítani a kapcsolatot a szüleikkel. De mennyivel tartozunk nekik valójában?
„Tépelődöm” – mondja Christopher Cowley filozófus a dublini University College-ból, amikor hipotetikusan arról kérdezik, hogy tartozunk-e a szüleinknek egy életre szóló kapcsolattal. „Egy bizonyos értelemben a szüleimnek mindennel tartozom a szó szoros, metafizikai és egzisztenciális értelmében. De nyilvánvaló, hogy ha túléltem valami szörnyű szülői bántalmazást, akkor ez feltehetően azt jelenti, hogy nincs további kötelességem.” A szülő és a felnőtt gyermek közötti ideális kapcsolat szerinte egy barátsághoz hasonlít.
Gyermekkorunkban a felelősség teljes egészében a szüleinket terheli. De ez változik, ahogy idősebbek leszünk. Amint teljes értékű felnőtté válunk, nem hibáztathatjuk minden problémánkért a szüleinket.
Amikor a saját kudarcainkat ítéljük meg, gyakran a külső körülményeket hibáztatjuk magunk helyett. Ha például lekésünk egy határidőt, azzal érvelhetünk, hogy nem kaptunk elég időt. De másokkal szemben nem mindig vagyunk ilyen megértőek. Tehát, ha igazságosak akarunk lenni a szüleinkkel, akkor a külső körülményeiket is figyelembe kell vennünk. Vajon a tudáshiány, a mentális betegség, a trauma vagy a rossz anyagi helyzet hozzájárulhatott a rossz szülői magatartásukhoz?
Ha megpróbáljuk megérteni szüleink viselkedését, az megnyugvást adhat nekünk. Ráébreszthet minket arra, hogy nem minden cselekedet volt gonosz vagy szándékos, ami enyhítheti a fájdalmat. Ez nem jelenti azt, hogy meg kell bocsátanunk nekik, vagy ápolnunk kell velük a kapcsolatot. De a tisztánlátás révén semlegesíthetjük múlt hatását. Ez a gondolkodásmód enyhítheti a ránk nehezedő nyomást is, ha mi is szülők leszünk.
Vegyük figyelembe az elhidegülés lelki hatásait
Cowley azt javasolja, hogy tartsuk szem előtt az elhidegülés egész életre szóló pszichológiai hatásait, mielőtt valakit kizárunk az életünkből. Vajon akkor is helyesnek éreznénk, ha a szülő meghalna? „Nem tudod irányítani, hogy mi kísért” – érvel.
Néhány ember számára jobb lehet, ha nyitva tart bizonyos kommunikációs csatornákat, mivel ez legalább nyitva hagyja a további beszélgetés lehetőségét. Ha végérvényesen megszakítjuk a kapcsolatot, életünk hátralévő részét azzal tölthetjük, hogy megpróbáljuk megérteni, mi történt.
Végezetül pedig érdemes lehet alkalmazni egy taktikát, amelyet a Biblia és Immanuel Kant filozófus is megfogalmaz: úgy bánjunk másokkal, ahogyan mi magunk is szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Képzeljük el magunkat a jövőben – mondja Cowley. Mit éreznél, ha a felnőtt gyermeked hirtelen elfordulna tőled, és azt mondaná, hogy az ő mai mércéje alapján rosszul nevelted? Könnyű azt gondolni, hogy soha nem fogjuk elkövetni ugyanazt a hibát, amit a szüleink” – mondja Pillemer. „De más hibákat el fogunk követni.”
Egy utolsó megfontolandó dolog: vajon teljesen pontosak a gyermekkori emlékeink? Az emberi emlékezet hibás, és gyakran emlékszünk rosszul dolgokra vagy találunk ki teljesen hamis emlékeket, különösen felnőttként.
Talán a legfontosabb kérdés azonban az, hogy vajon a kapcsolat megszakítása valóban boldoggá tesz-e minket.
Ezek is érdekelhetnek a szülő-gyerek témában:
- Így befolyásolja az életed, ha érzelmileg éretlen szülők mellett nőttél fel
- Így határozza meg a szüleinkkel való kapcsolat a párválasztásunkat
- Az 5 legnagyobb hiba, amivel a szülők tönkreteszik a gyerekükkel a kapcsolatukat
Forrás: BBC, Fotók: Getty Images
