Egyre többet beszélünk a nőket terhelő láthatatlan munkáról, abba valahogy mégis csak ritkán gondolunk bele, hogyan hatványozódik meg mindez a nyári időszakban, amikor még az intézményekre sem támaszkodhatnak a nők. Ráadásul mindeközben ott van a nyomás, hogy tartalmas, élményekben gazdag nyarat biztosítsunk a gyerekeknek. Egy kimerült, kétségbeesett édesanya név nélkül mesélt róla, hogyan éli meg ő a nyári szünetet.
Negyven fok van. Az ötéves a földön fekszik, egy órája kelt fel, mégis máris kimerültnek látszik, egy élet gyötrelme tükröződik az arcán, miközben szemrehányó tekintettel néz rám – unatkozik. Strandra szeretne menni, de túl nagy a forróság, a kocsit elvitte a férjem, és őszintén szólva, semmi kedvem kibuszozni a Margit-szigetre.
Arról nem is beszélve, a kicsi rosszul aludt, egész éjszaka dobálta magát az ágyban, miközben teljesen átizzadta a takarót, mindezt persze mellettem, mert egy ponton úgy voltam vele, ha nyugtalanul is, de ha befekszik mellém, legalább alszik, legalább ő, mert engem persze nem hagytak a testemre csapódó, apró, meleg lábak és karok. Biztos nem bírná ki a strandon húsz percnél tovább, valamelyik biztos napszúrást is kapna, én meg úgyis csak stresszelnék, miután az éjszakai instagramozás során megint láttam egy anyát a gyereke fulladásos haláláról vlogolni.
Kábé így keződik egy átlagos nap a nyári szünetben nálunk, és nagyjából ebben a hangulatban is folytatódik. A szüleim még dolgoznak, vagyis rájuk nem számíthatunk igazán, a férjem szülei nem élnek, így nyilván rájuk sem. Valahogy tehát meg kell oldani a nyarat, és nyilván meg is oldjuk, ahogyan annyi más család és anya megoldotta és megoldja minden évben – csak az van, hogy nagyon nehéz.
Nekik csoda szép emlék, neked kőkemény munka
Szögezzük le, ez az egész most nem arról szól, hogy valaki sajnáltassa magát, amiért gyerekei vannak, és azok még ilyenkor, a nyári melegben is ott vannak. Arról sincs szó, hogy kínszenvedés a nyár minden perce, mert persze van egy csomó szép, meghitt családi pillanat is benne. Ezzel együtt igenis plusz láthatatlan terhek rakódnak az édesanyákra nyáron.
A nyári szünidő kitöltése borzasztóan fárasztó feladat lehet a családnak
A legnagyobb nyomás, hogy legyen szép nyara a gyerekeknek. Azért csak nem akarom egész nyáron óvodai ügyeletbe adni őket, mert ugye élményeket kellene szerezni: vízparton lenni, mozogni, együtt játszani, kirándulni. Miközben ezeket az élményeket szerezzük, a férjem továbbra is a légkondicionált irodájában van. Amikor a családi nyaraláson vagyunk, a férjem úgy érzi, az irodában töltött munkaórák után pihenni szeretne. Én is azt érzem, hogy pihenni szeretnék az „élményszerzés” után. A gyerekek meg általában azt érzik, hogy veszekedni, verekedni, fagyizni, úszni, hisztizni, mást csinálni, nem aludni, más ebédet kérni, játékokat összetörni, homokozni vagy nyúzni akarnak.
És ez nem azért van, mert a gyerekeim neveletlen ördögök lennének – egyszerűen csak gyerekek. Sőt, még csak nem is arról van szó, hogy a férjem egy elhanyagoló, rémes apa, aki összesen nulla percet szeretne foglalkozni a gyerekekkel. A probléma az, hogy nyáron (talán joggal) mindenki szeretne nyaralni, de egy kisgyerekes családban ez a legritkábban megoldható egyszerre, minden fő számára. Persze nekem is voltak elképesztő félrenyúlásaim: például amikor a horvátországi nyaraláson szerettem volna egy kicsit várost nézni, amiről hamar kiderült, hogy katasztrofális döntés volt – a gyerekek nyüszítettek, mindenki izzadt, az (egyébként nem kifejezetten olcsó) étteremben meg semmi egyébként szeretett fogás nem volt olyan, hogy megegyék a kicsik, és hát mondanom sem kell, hogy az éhség nem segített a türelmükön.
Az evés frontján egyébként jobb a találati arány, ha én főzök, de az intézmények leköszönése után ez napi plusz egy meleg étkezést jelent a nyáron, ami sem otthon, sem a nyaralásokon nem könnyíti meg a helyzetemet, pláne, amikor ezer fokban kell húst rántani vagy cseresznyés pitét sütni.
Ráadásul így is tisztában vagyunk vele, hogy nyaralni menni, akár külföldre, akár belföldre, privilégium, pláne egy kétgyerekes családban. Ez nekünk, felnőtteknek is iszonyú sokat jelent, még akkor is, ha sokak szerint tök felesleges drága tengerparti nyaralásra vinni a gyerekeket. Borzasztóan hálás vagyok érte, hogy én is ki tudok szabadulni egy kicsit a lakásból, és meg tudjuk engedni magunknak, hogy egy-két hétre kivegyünk magunknak valahol egy-egy apartmant, ahol a gyerekek kint lehetnek a kertben vagy a vízparton. Idén nyáron úgy érzem, nagyjából ez az egyetlen valódi segítségem: egy talpalatnyi kert valahol, ahol tényleg elvannak a gyerekek.
Megváltozott az életünk, és ez pokollá tette a nyarunkat
Vidéken nőttem fel, a nyarakat pedig általában a nagyszüleimnél töltöttem. Lassú, békés, végtelen fantáziával teli hetek voltak ezek. Eszembe sem jutott volna, hogy kínszenvedés lehet a nyár, nemcsak azért, mert gyerek voltam, hanem azért sem, mert amikor a szüleim kivették a szabadságukat, és elmentünk egy hétre a Balatonra, akkor mindenki jól érezte magát.
De a nagyszülők egyre tovább kénytelenek dolgozni, mi pedig a város közepébe költöztünk vidékről, ahogyan már a szüleim is feljöttek Budapestre. Nincs kertünk, ahol órákon át lehetne sarazni, főzeteket készíteni, csigákat versenyeztetni, vagy kitenni egy kismedencét a legforróbb napokon. A gyerekeim olyanok a lakásban, mint a fogságba zárt vadállatok, és ha kicsit van még energiám belegondolni a helyzetükbe, teljesen meg is értem őket. Hiába próbálunk gyurmázni vagy palacsintát sütni, akkor is be vannak zárva, akkor is melegük van, és akkor is inkább a levegőn lennének meg pancsolnának.
Arról nem is beszélve, hogy már a szabadság sem úgy megy, mint régen: félállásban dolgozom otthonról, ami miatt bűntudatom lenne beadni valahová a gyerekeket, de ami nem is ad teljes jelenlétet mellettük. Ott vagyok velük egy térben, de néha inkább beteszek egy mesét, hogy el tudjam végezni a feladataimat. Aztán persze jön az érzés, hogy mennyire szar anya vagyok. Vagy éppen leülök a nagyobbal egy társasjátékot játszani, amíg a kicsi alszik, és közben látom, hogy érkezett egy e-mail, amire válaszolnom kellene. Aztán persze jön az érzés, hogy mennyire szar vagyok a munkámban.
Lehetne persze babysittert fogadni, táborokba adni a gyereket, de utóbbi csak félig oldaná meg a problémámat, hiszen a kisebb még túl kicsi ehhez, arról nem is beszélve, hogy ezek mind rohadt drága megoldások…
Megmondom őszintén, ezen a ponton már leginkább csak várom a szeptembert, hogy újra elkezdődjön a bölcsi és az óvoda, és végre lelkiismeretfurdalás nélkül, vagy legalábbis kevesebb lelkiismeretfurdalással adhassam át a gyerekeimet az intézményeknek. Közben azért igyekszünk még szerezni néhány élményt, meg talán valódi, meghitt családi pillanatot. És azt hiszem, nekem majd a tanév kezdetével kezdődik a vakációm.
Fotó: Getty Images
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
