Sokan ismerik és szeretik. Kedves, nyitott személyisége elvarázsolja az embereket, receptjeit pedig imádják a magyar háziasszonyok. A hirtelen jött népszerűség nem feledtette el vele hivatástudatát: igyekszik a főzés örömét minél több fórumon megosztani másokkal. Az anyagi megbecsülésnél többet jelent a hitelesség megőrzése, és az is természetes számára, hogy közszereplőként kötelessége jó ügyekre is felhívni az emberek figyelmét. Hogyan lett a közigazgatásban dolgozó alkalmazottból a magyar gasztroipar egyik fontos szereplője? Többek között erről is szól az interjú.
Sokan ismernek, de nem sokan tudnák megmondani, pontosan mi is a foglalkozásod. Gasztroblogger, szakácsnő, receptfejlesztő? Te minek tartod magadat?
Főzőnőnek. Magamnak találtam ki ezt a címkét, szerintem jól lefedi a tevékenységeim lényegét. Benne van a főzés fizikai valósága, meg a női vonal is, ami nekem nagyon fontos.
Eredetileg nem erre a pályára készültél. Tíz éve váltottál.
Diplomata családban nőttem fel. Anyukám és apukám is külkereskedőként dolgozott, sokáig éltünk külföldön. Gyerekkoromban nagyon nyitott közegben éltem, hamar megtanultam, milyen az, amikor az ember új kultúrákba kerül, amikor saját magának kell kialakítania a mikrokörnyezetét. Külkereskedelmi Főiskolát végeztem, végzettségem szerint közgazdász vagyok. Fiatal pályakezdőként sokat utaztam, éltem külföldön, majd 1997-ben hazajöttem és a közigazgatásban európai uniós területen kezdtem el dolgozni. A ranglétra minden fokát végigjárva 2003-ban megpályáztam egy állást Brüsszelben, amelyet meg is kaptam. Öt évig diplomataként dolgoztam, az esélyegyenlőség, a kultúra és az oktatáspolitika területe tartozott hozzám. Imádtam ezt az egész EU-s vonalat, amikor belecsöppentem a 2000-es évek elején, nagyon más volt ez a közeg. Az EU-csatlakozás előtti időszakról van szó, rengeteg külföldön tanult fiatal dolgozott ott. Az egésznek egy kicsit világmegváltó hangulata volt, ugyanakkor komoly szakmai munkát végeztünk. Abszolút el tudtam volna képzelni, hogy hosszú távon, életem végéig ezt csinálom. Kiszámítható pályának tűnt, komoly egzisztenciális hátteret biztosított. Aztán 2005-ben elindítottam a Chili és Vanília című blogomat, amely más irányba fordította az életemet.
A főzés iránti érdeklődésedet a gyerekkorodból hoztad?
A családom minden ága nagyon jól főz, és szeret főzni. Van egy falusi ág, anyukám szülei, akik Kunmadarason éltek. Tőlük tanultam el az alapanyagok szeretetét, a népies, rusztikus magyar konyha ismeretét. Számtalan emléket őrzök a nagy szüretekről, a disznóvágásokról. Az apukám ága a városi, budapesti vonal, az apai nagymamám a hétköznapi konyha rejtelmeibe vezetett be. Tizenöt éven keresztül minden szombaton, amikor családi ebéd volt nálunk, együtt főztem vele. Ahogy idősödött, fokozatosan vettem át tőle a konyhai munkákat.
Milyen fantasztikus, hogy volt lehetőséged a nagymamáddal együtt főzni. Ma már egyre kevesebbet főzünk, sok gyerek pedig nincs is szoros kapcsolatban a nagymamájával.
Nekem nagyon nagy érték, hogy a nagymamámtól az összes családi receptet eltanultam, pont úgy készítem el ezeket az ételeket, ahogy ő tette. De attól még, hogy az ember szerető családban nő fel és szeret főzni, nem biztos, hogy hivatásszerűen is ezzel szeretne később foglalkozni.
Te mikor kattantál rá a gasztronómiára? Mikor volt az a fordulópont, amikor a hobbiból szenvedély lett?
A főiskola után egy évet New Yorkban éltem, ott realizálódott számomra, hogy a főzés már többet jelent nekem, mint egy kellemes hobbi. Ekkor már komolyan képeztem magam, folyamatosan olvastam a nemzetközi gasztro-szakirodalmat, tanfolyamokra, főzőiskolákba jártam, háziasszonyokkal főztem a világ különböző pontjain. Ahogy egyre jobban elmélyültem a gasztronómia világában, még többet akartam megtudni róla, elképesztő flow-élményt adott ez az egész.
Hogyan jött az ötlet, hogy blogot írj? 2005-ben még nem igazán voltak nálunk gasztroblogok.
Az első magyar gasztroblog tudomásom szerint az enyém volt. Receptes site-ok léteztek csak akkoriban. Úgy jött az ötlet, hogy éreztem: rengeteg mondanivaló gyülemlett fel bennem, amit valamilyen fórumon ki kell írnom magamból. A barátaimat már nem akartam tovább fárasztani a főzős történeteimmel. Nagy tervezgetés nélkül, ismerősök segítségével összedobtunk egy site-ot, az unokatestvérem gyorsan csinált egy logót és megszületett a blogom. Ekkor még Brüsszelben dolgoztam, este és hétvégéken foglalkoztam vele.
Mikor és hogyan tudtál végleg váltani és elhagyva az alkalmazotti létet a közigazgatásban, hivatásszerűen átlépni a kiszámíthatatlanabb gasztronómia területére?
Nem egyik napról a másikra hoz meg az ember egy ilyen horderejű döntést. Egyéves hosszú döntési folyamat előzte meg a végső elhatározást. Csak azt tudtam, hogy nagy örömöt okoz a gasztronómia, de az elején fogalmam sem volt, hogy pontosan mit is akarok vele kezdeni. Nem akartam éttermi szakácsnő lenni, ez nem egy nőbarát, családbarát hivatás. Öt évig Brüsszelben éltem, fogalmam sem volt, hogy itthon kik ennek a szektornak a szereplői, hogyan lehet ebbe a szakmai közegbe bekerülni, milyenek a lehetőségek. Kétségeim voltak azzal kapcsolatban is, hogy ha az ember a szenvedélyét hivatássá változtatja, képes-e megtartani azt a belső szikrát, ami a lelkesedését táplálja. A szabadúszói lét számomra teljesen idegen volt, féltem egyből belevágni. Végül az élet úgy hozta, hogy amikor hazajöttem Brüsszelből, a budapesti munkahelyemen volt egy átszervezés, ami nekem nem volt olyan jó. Pont ekkor keresett meg egy akkor induló gasztroportál azzal, hogy lenne-e kedvem segíteni nekik elindítani az oldalt főszerkesztőként. A semmibe nem ugrottam volna bele, de így, hogy jött egy fix, biztos ajánlat, vettem egy nagy levegőt és belevágtam.
Hogyan fogadott a hivatalos szakma, a képzett szakácsok, gasztronómiai szakemberek közössége? Egy nő, aki ejtőernyősként belecsöppen az ő zárt kis világukba?
Az volt a szerencsém, hogy rögtön a szakmának abba a részébe kerültem, akik az éppen pezsgésnek induló gasztrovilágnak a motorjai voltak. Az egyik oka annak, hogy elfogadtak, befogadtak az volt, hogy látták, soha nem pozicionáltam magam hivatásos séfként és erre a mai napig figyelek. Mindig azt mondom, én egy profi háziasszony vagyok, akinek az a nagy előnye, hogy a séfek gondolkodásmódját is le tudja fordítani a háziasszonyok gondolkodásmódjára. Nem az ő kenyerüket akarom elvenni. Nagyon sokukkal munkakapcsolatba kerültem és meg tudtam győzni őket arról, hogy az ambícióm és lelkesedésem mögött szakértelem is van.
Ha egységében nézed az elmúlt tíz évet, a főzőnő-karrieredben milyen fontos állomások voltak?
A Dining Guide-nál kezdtem főszerkesztőként hivatalosan is a gasztronómiával foglalkozni, ekkor léptem ki a blogírás inkognitójából. Az első szakácskönyvem, a Chili és Vanília megjelenése volt egy fontos mérföldkő. Szakácskönyvet összerakni nagyon más műfaj, mint egy blogot írogatni. Szerencsére sikeres könyv lett, egyre többen kezdték megismerni a munkámat. 2013-ban bejött a televízió és vele az országos ismertség, majd amikor egy nagy kereskedelmi üzlethálózat arca lettem, még nagyobb ismertségre tettem szert.
Hogyan lehet hozzászokni ahhoz, hogy felismernek az utcán? A népszerűségnek nem csak pozitívuma van.
Amikor a tévézést elvállaltam, nem a képernyős jelenlét motivált, sokkal inkább az, hogy a mondanivalóm még több emberhez eljuthat. A küldetéstudat vezérelt, a munkám szeretete. Éppen ezért külsőleg nem látom magamat ismert embernek. Nem figyelem, hogy ki néz, ki ismer fel. Nem teher az ismertség. Hála Istennek, ha felismernek és odajönnek hozzám az emberek, mind nagyon kedvesek. Mint egy barátnőhöz szólnak hozzám, megosztják velem a recepteket, tanácsokat kérnek tőlem. Biztos a képernyőn is átjön, hogy az életben is közvetlen ember vagyok.
Annyi mindennel foglalkozol. Van rendszer a tevékenységeidben? Tudatosan építed a jövődet?
Nincs brandépítési stratégiám, az esetek többségében belülről hozom a döntéseket és súlyozom a munkákat a tartalmuk alapján. Az elején, amikor rám zúdult a sok lehetőség, gyakran feltettem magamnak a kérdést: melyik irányba haladjak? Legyek receptfejlesztő, szakács, újságíró, tévés személyiség? Aztán rájöttem, nem kell választanom. Pont azt szeretem a munkámban, hogy ennyire változatos. Az is a része, hogy a piacon bevásárolok és két napig kőkemény fizikai munkát végzek a konyhában, meg az is, hogy tévéműsorban szerepelek. Azokat a felkéréseket mindig elvállalom, amelyek túl nagy falatnak tűnnek elsőre. Ezekből tanul a legtöbbet az ember, ezek késztetik a fejlődésre. Egy-egy döntés meghozatalában számomra a legfontosabb, hogy meg tudom-e őrizni a hitelességemet. Bármilyen megkeresést kapok, az első kérdés soha nem a pénz, hanem az, hogy a saját hitelességem, önazonosságom megmarad-e a munkában.
Amerikában egy ilyen kaliberű személyiségnek, mint te, ügynöke van. Neked ki segít? Ki tárgyal pénzről, felkérésekről, ki segít stratégiákban gondolkodni?
Jellemzően one woman show-ban működöm, de van egy nagyon jó barátnőm, Hajós Szandra, aki 2013 óta mellettem van. Ő tárgyal, ha pénzről van szó és abban is segít nekem, hogy tervekben, hosszú távú stratégiákban gondolkodjak. Jó, ha valakivel lehet szárnyalni, a kreatív víziókat megbeszélni. Amikor valami vad ötletem támad, segít úgy kidolgozni, hogy egy céges együttműködés születhessen belőle.
Mi az, ami a legnehezebb a munkádban?
A vállalkozói lét nehézsége. Ez főleg az elején jelentett nagy terhet. A sok adminisztráció, a bevételek kiszámíthatatlansága. Bele kellett tanulnom, de ezt utálom a legjobban.
Ha valaki a gasztroiparban dolgozik, kell, hogy szeressen enni?
Szerintem muszáj. Az a tapasztalatom, aki nem szeret enni, nem tud jól főzni, sem jól fotózni, sem jól írni róla. Nagyon átjön. A gasztró ma annyira divatos szakma, sokszor a fiatalok, akik elkezdenek vele foglalkozni, maguk sem tudják eldönteni, hogy az egészet körülvevő, misztikus felhő, ami motiválja őket, vagy a tényleges tartalom, mondanivaló. Szoktam nézegetni az Instagram-oldalakon, ki mit posztol, nagyon árulkodó tud lenni.
A gasztronómia azáltal, hogy ennyire divatos terület, hatékony eszköz is lehet jó ügyek támogatásához. Pláne, ha egy népszerű, sikeres szereplője, mint amilyen te is vagy, használja fel őket.
A szolidaritás, a nemes összefogás sokat tud hozzáadni ahhoz, hogy normalitást érezzünk magunk körül. Nekem nagyon fontos, hogy ha már ilyen sokan ismernek és követnek, az ismertségemmel jó ügyeket segítsek. Amikor ilyen típusú megkeresések érkeznek, nem igazán tudok nemet mondani. Nyilván differenciálni kell, nem tudok mindent elvállalni. Amihez szakmai vagy személyes kötődésem van, azok az ügyek prioritást élveznek. A gasztronómia jó hívószó, olyan embereket is mozgósítani tud, akiknek egy jó ügy másképp nem érné el az ingerküszöbét.
Milyen jó ügyeket támogattál, amelyek szép emlékek is maradtak?
Nagyon büszke vagyok arra a szakácskönyvre, amelyet a Menedék Egyesülettel készítettünk 2011-ben, amikor még a menekült szónak teljesen más volt a töltete, mint ma. Tizenöt Budapesten élő, más kultúrából érkező családdal főztünk együtt, és ebből született meg a könyv.
Pár héttel ezelőtt pedig a Design Hét keretében egy miskolci szociális alapítvánnyal dolgoztam együtt. Autizmussal és más értelmi fogyatékossággal élő fiatalok magyar dizájnerek vezetésével különböző konyhai eszközöket, tárgyakat készítettek. A kollekció ünnepélyes bemutatójára elvállaltam, hogy ezekhez a tárgyakhoz készítek ételeket.
Legutóbb a Hospice mellé álltál, és részt veszel egy szakácskönyv létrehozásában. Miért vállaltad fel ezt az ügyet?
Szerencsére személyes érintettségem nincs, de amikor megkerestek, egyértelmű volt, hogy a nevemet adjam a kezdeményezésükhöz. Úgy gondolom, ez is egy mindenkit érintő, nagyon fontos ügy. Meg kell tanulnunk nyíltan, őszintén beszélni a halálról, nem szabad, hogy ez a téma tabu legyen. Nem mindegy, milyen körülmények között megyünk el, egy gyógyíthatatlan betegség esetén is meg kell tudni őrizni a méltóságunkat. Ebben pedig segítségre van szükségünk.
Mi a feladatod ebben a nemes projektben?
Évek óta működik egy Nárcisz Asztaltársaság nevű platform, amelynek számos magyar étterem a tagja. Felajánlásaikkal egész évben támogatják az alapítvány munkáját és évente egyszer egy nagy, jótékonysági vacsorát is szerveznek. Velük és a gasztroipar más szereplőivel összeraktunk egy mini szakácskönyvet, amelyben különleges, sárga színű ételek szerepelnek, mivel a sárga színű nárcisz a remény, a rák elleni küzdelem szimbóluma.
Mit üzensz azoknak, akik hozzád hasonlóan a gasztroiparban szeretnének karriert építeni?
Manapság sokan szeretnének nyitni valamit, egy kis kávézót, cukrászdát, éttermet. Blogot vezetnek, saját szakácskönyvről álmodoznak. Mindent azonnal akarnak. Én abban hiszek, hogy kicsiben kell elkezdeni, apró célok mentén haladni előre. A nagy célok veszélyesek lehetnek. Az azonnali cukrászdanyitás helyett azt ajánlom, hogy előtte alaposan nézzen körül az illető, járja végig a város legjobb cukrászdáit, mérje fel a lehetőségeket, inspirálódjon. Később erre már nem lesz ideje. A másik fontos szabály: a kudarc nem rossz dolog, nem kell rettegni tőle, tanulni lehet belőle.
