Hallottam már vitákat arról, hogy mennyire van létjogosultsága egy olyan receptnek, ami kenyérből, salátából, paradicsomból és némi majonézből készül, és soha nem értettem azoknak az álláspontját, akik szerint ezt még a hülyék is kitalálják maguktól. Tény, hogy az amerikaiak egyik nagy retró receptje, a BLT nem kifejezetten kifinomult, még csak nem is bonyolult, viszont, ha nem lenne mégis nagyon szerethető, valószínűleg nem hódítana már több mint száz éve.
A neve a bacon-lettuce-tomato, vagyis szalonna- saláta-paradicsom rövidítésből jön, és kb. azóta készítik, hogy a három fő alapanyag könnyen hozzáférhető lett Amerikában. Mindazonáltal az első hivatalos nyoma egy 1900-ban kiadott szakácskönyvben van. Lehet, hogy nem is futott volna be ilyen szédítő karriert, ha nem jön a II. világháború és az élelmiszerhiány. Nos igen, van, ahol kukoricakása jutott, máshol meg bacon.
Lényeg, hogy a tartalmas húsos szendvicsek helyett a kevésbé tömör baconös verzió vette át a hatalmat – háziasszonyok tucatjai készítették vacsorára, és az olcsóbb éttermek étlapján is állandó vendég lett. A rohanós, és a kifejezetten rossz konyhájáról ismert ötvenes években is töretlen maradt a karrierje, mire pedig jobb lett a konyha az USA-ban, már úgy megszerették, hogy azóta is nosztalgiafogásnak számít.
Mivel az alapreceptben fehér kenyér, szalonna és majonéz van, nem számít a legegészségesebb fogásnak, még akkor sem, ha jár hozzá a paradicsom és a saláta is. De ezt is kiküszöbölhető, ha nem emeletes szendvicsnek, hanem egy laktató, ebédnek is beillő salátának készítjük el. A majonézt abszolút száműztem belőle, joghurttal és almaecettel helyettesítettem, a hangsúly pedig a zöldekre és a paradicsomra került, a kenyér és a bacon inkább csak az „íze végett” került bele. Így aztán még az is nyugodt szívvel fogyaszthatja, aki amúgy lelkifurkát érezne egy termetes klasszik BLT elfogyasztása után.
