Lehet, hogy blog esetében nem ez a legbölcsebb döntés, de most mindjárt az elején lelövöm a poént – sehogy. Csak éppen nehéz az átjárás a különböző országok kulináris terminusai között, és bizonyos ételeket, amelyek nevét lehetetlen lefordítani egyik nyelvről a másikra, egyszerűen egy gyűjtőkategóriával említjük. Főzeléket például máshol nem nagyon főznek, mi cukin fordítjuk garden sauce-nak, vegetable stew-nak és pottage-nak, de hát mindegyiknek csomó más jelentése is van, ettől az egyszeri külföldi még nem fogja tudni elképzelni unikális fogásunkat. Mondjuk ha valami perverz ötlettől vezérelve, a főzeléket tükörfordításban cookture-ként emlegetnénk – a mixture-keverék analógiát követve – sem hiszem, hogy közelebb kerülnénk a megoldáshoz.
Nem akartam itt belemenni a gasztrolingvisztikába, csak arra akartam rámutatni, hogy mekkora gondban van az átlagblogger – meg a szakácskönyvfordító – , ha egy-egy étel nevét szeretné a lehető legkevésbé röhejesen lefordítani.
A stew például az a sűrű, szaftos, eredetileg húsból készült étel, ami erősen hasonlít a mi pörköltünkre – ugyanakkor így hívják a franciák beef bouef bourgignon-ját is angolul. De stew például az a nyugat-afrikai fogás is, amit most hoztam, csak hogy végre már a lényegre térjek.
A pörkölthöz azonban vajmi kevés köze van, sokkal jobban hasonlít egy távol-keleti vagy indiai curryre – vagyis ízes, fűszeres, selymesen krémes és teljesen addiktív.
A földimogyorós leveseknek és szószoknak nagy hagyománya van Nyugat-Afrikában, de különböző variánsai megtalálhatóak a kontinens közepén lévő országokban is – tulajdonképpen mindenhol alapkajának számít, ahol a földimogyoró néptáplálék. Az étel eredeti neve Maafe, és főleg a mandinkák és bambarák – két afrikai népcsoport – készítették egykor. Érdekes módon nem a környéket letaroló franciák közvetítésével jutott ki Afrikából ez az eledel: először a rabszolgának elhurcolt feketék főzték Virginiában, ahol a földimogyoró-termelés szintén elég jelentős. Mint a rabszolgák étele, természetesen nem lett egyhamar népszerű a magasabb társadalmi osztályok konyhájában – el kellett telnie pár száz évnek, hogy az ethnic food fenszinek számítson, és a „földimogyoró-pörkölt” (szósz, püré, mártás, akármi) viszonylag ismertté váljon.
Őszintén nem értem, miért, mert elképesztően finom dologról van szó – gyakorlatilag 20 perc alatt össze lehet dobni, és az egy dolog, hogy én most harsanós fodros kellevelekkel készítettem, de mindenki azt tesz bele, amit akar – csirkét, disznót, halat, cukkinit, répát, ananászt.
Isten bocsássa meg neki, hogy végül mégsem pörkölt, cserébe borzasztó laktató, és mivel benne van jó 2 deci mogyoróvaj, még a bálnahájról is gondoskodik.Na jó, nem kell minden nap elkészíteni, de ha kint nagyon hideg van, vagy kicsit többet ittunk előző nap a kelleténél, akkor jobb ötletet el sem tudok képzelni. Ja, és ha megcsináljátok, megkóstoljátok, küldtök nekem egy javaslatot, hogy mégis hogyan kéne nevezni? Köszi!
A receptért kattints a Nosalty ízHUSZÁR magazinjára!
