Mielőtt tavaly nyáron San Franciscóba költöztem, és utolsó napjaimat töltöttem fizikai mivoltomban a NoSalty szerkesztőségében, ambivalens érzéseim voltak. Tudtam, hogy nem hagyom el az oldalt, de azt is, hogy más lesz a Föld másik oldaláról írogatni a történeteimet és receptjeimet. Megnyugtatott a tudat, hogy ízHUSZÁR már ott ült mellettem, és sanda pillantásokkal méregette, mikor adom már át a körpanorámás kilátással rendelkező íróasztalomat.
Őszintén sajnáltam, hogy nem kerültünk össze hamarabb, tudtam, hogy a profizmusa inspirált volna, és csak úgy, magunk között szólva kicsit aggódtam, hogy tudom-e majd vele tartani a lépést receptek, fényképek és történetek szempontjából. Egy egész évig semmi probléma nem volt, anélkül, hogy előre lebeszéltük volna, mindketten haladtunk a saját vonalunkon – aztán egy hónapja beütött a krach. Történt ugyanis, hogy az „akkor a jövő héten ezeket az anyagokat küldöm” levelemben említett, órákig sodorgatott vietnami tavaszi tekercseimre csak annyi válasz jött, hogy ÍzHUSZÁR is készített egyet, úgyhogy ezt most hanyagoljam.
Én? A Dacota? Miért is én? Miért is nem ő? Hát hol van az előírva kérem szépen, hogy ha kipattan valami az ő fejéből, akkor az privilégiumot élvez? Mert ő férfi? Mert ő ott ül? Mikor benne van jó három órám, és még fázisképeket is csináltam? És hol az ő cikke? Ja, hogy nincs is, csak foglalja a témát? Hát mi folyik itt kérem szépen? Ilyen és ehhez hasonló puffogás következett napokig, ne tudjátok meg, milyen egy hisztis indián. Egy havi levelezgetés, „na mikor lesz cikk a tavaszi tekercsből, a tied olajban sült, az enyém meg a hidegkonyhás verzió, zavard már le, hogy aztán én is megírhassam”, után szegény aztán feladta, és apró cselhez folyamodva – plusz egy cikk megírása fejében – nekem adta a vietnami tavaszitekercs-témát. Hogy balek vagyok vagy győztes, abba nem igazán akarok belemenni, de gondoltam, a sztorit azért megosztom veletek.
És hogy mire is ez a nagy felhajtás? A goi cuon Vietnam nemzetközileg legismertebb étele. Eredetileg egyfajta hidegkonyhai készítmény volt, a benne lévő cérnavékony rizstésztán és az esetleges húscafatokon kívül csak nyers zöldségek voltak a fél percig áztatott rizspapírban, mára azonban még a vietnami éttermekben is megjelent az olajban sült változat, ami eredetileg a sanghai-i tekercset jellemezte. A töltelék alapja a vékony rizstészta, a zöld levelek és a reszelt sárgarépa, de ezen kívül ahány ház, annyi szokás. Van, aki mentalevelet tesz bele, van, aki thai bazsalikomot, létezik vegetáriánus változat, olyan, amiben friss vagy párolt garnéla van, és rendkívül népszerű a darált vagy sült sertéshúsos verzió is. A legautentikusabb helyeken holt biztosra vehetjük, hogy a kis tekercsekből kiáll egy szál garlic chieve, amit magyarul talán kínai snidlingnek fordíthatnánk.
A szószok mentén is legalább ekkora liberalizmus uralkodik – édes-savanyú, kissé pikáns, sárgarépával dúsított vagy pörköltföldimogyoró-alapú, krémesebb verzió a leggyakoribb, de ha nektek csak sima szójaszószba van kedvetek mártogatni, senki nem tart vissza.
Szerencsére nem egy kőbe vésett recepttel rendelkező ételt szerveztünk egymásra, így aztán próbáljátok ki azt, amelyik szimpatikusabb. Az a sanda gyanúm ugyanis, hogy a bloggerharc győztesei a végén úgyis Ti vagytok, mindjárt két tavaszitekercs-recepttel.
A receptért kattints a NoSalty ízHUSZÁR blogra!
