Eljött az idő, hogy a baba legyen a főnök az étkezőasztalnál

2024. május 21.
Évtizedeken keresztül csak pürékkel etettük a babákat, aztán jött egy új iskola, ami nemcsak az ételek minőségét, de az asztal körüli szerepeket is átformálta. Mi az a BLW és mit tanulhatunk belőle?

Amikor a kislányom elérte az öt-hat hónapos kort, egyértelműen látszott rajta, hogy egyre élénkebb érdeklődéssel figyelte a családi étkezéseket. A körülöttem lévő idősebb rokonok tanácsára lelkesen készítettem el a klasszikus püréket, kezdve az almával és a banánnal, aztán pürésítve a répát, az édeskrumplit és az avokádót is. Szigorúan magában, fűszerek nélkül. Aztán feltűnt, hogy a lányomat a valóban nem túl gusztusos pépeknél sokkal jobban érdeklik azok a falatok, amik a mi szánkba kerülnek. Hagytam, hogy kézbe vegye a puhára főtt brokkolit és kemény, fogak nélküli ínyével széttrancsírozza az apró kis fákat, és idővel hatékonyan elnyammogta a kovászos kifliket és a sült csirkehúst is. Akkor még nem is tudtam, hogy két, egymással versenyző hozzátáplálási irányzat között váltottunk éppen.

1894-ben egy Luther Emmett Holt nevű amerikai gyermekgyógyász megírta a kisgyermekek táplálásának Bibliáját (The Care and Feeding of Children: A Catechism for the Use of Mothers and Children’s Nurses), amivel évtizedekre megfosztotta a gyerekeket az ételek élvezetétől. Holt ajánlásai szerint az anyatej utáni első táplálék öt-hat hónapos kor után az üres, gyenge marhahúslé lehet, majd később kaphat vízfürdőben gőzölt tojásfehérjét egy-két korty frissen facsart narancslével. Tizennyolc hónapos korban a kisgyerekeknek már megengedték, hogy kóstoljanak egy kevés sült almát és üres kenyeret, kétévesen pedig már készen álltak az egyszerű, ízesítés nélküli sült krumplira is. Holt azt is szigorúan kikötötte, hogy a gyerekek nem képesek még megbízhatóan rágni, ezért minden teljesen puha püré formájában – ideális esetben szitán áttörve – kell felkínálni nekik.

A tézis, hogy a gyerekek legalább kétéves korukig képtelenek az étel megrágására, egészen a közelmúltig makacsul tartotta magát. Ez az elképzelés hívta életre aztán az első bébiételeket 1927-ben, amikor egy Dorothy Gerber nevű michigani édesanya – természetesen Holt tanításai mentén – elkezdett mindenféle komplett fogásokat lepépesíteni gyerekének. Mivel a férje a családi konzervgyárban dolgozott, kitalálták, hogy elkezdenek pürésített bébiételeket árusítani – ezeket követte a rengeteg máig ismert, és napjainkra már egészen gourmet szintekig eljutó babáknak szánt püré, amik olyan erősen kondicionálták az emberiséget, hogy a gyerekek táplálása kapcsán ma már mindannyian egy repülőként köröző kanálnyi pempőt vizionálunk a kétségbeesett szülő kezébe.

Az elmúlt húsz évben azonban felütötte a fejét egy új megközelítés. Eszerint az elképzelés szerint semmi szükség rá, hogy a babáknak teljesen folyékony állagúra pürésített pépeket adjunk, ahogyan az sem igaz, hogy a gyerekek nem ehetnek izgalmas, komplex ízeket. Az új hozzátáplálási iskola követői azt gondolják, hogy a kicsik épp olyan változatos étrendet érdemelnek, mint a felnőttek, amiben helyet kaphatnak az édes, a savanyú és keserű ízek, a ropogós, a krémes, a puhább és a keményebb textúrák. Ugyanígy nem kell a szülőknek kanállal adagolni az ételt a gyerek szájába: a kicsik saját kis kezükkel nyúlhatnak a falatok után és ők maguk tehetik az ételt a szájukba. Ez a módszer a baby-led weaning vagyis a BLW (magyarul igény szerinti táplálásként is emlegetik), ami egy ideje már Magyarországon is egyre népszerűbb hozzátáplálási irányelv.  

Finom felfedezés

Ahogyan az angol kifejezés sugallja, a BLW-módszerben a babák irányítanak. Kiválaszthatják a szimpatikus falatokat, szopogathatják, kemény ínyükkel darabolhatják őket, de ugyanúgy ki is köphetik a falatot. Nem baj, ha maszatosak lesznek és nem baj, ha a földre is kerül az ebédből, mert a cél jóval nemesebb annál, hogy ne érjen meg húsz-harminc percnyi extra takarítást – az ízek és az ételek szeretetére és az egészséges táplálkozásra neveljük vele a kicsiket.

Mára már kiderült, hogy dr. Holt elképzeléseivel ellentétben a babák nagyon is szeretik az izgalmas fűszereket és ízeket és különösen nyitottak is ezekre – különösen, ha az anyaméhben töltött időszakban a magzatvízen keresztül már találkoztak velük. A kicsiknek óriási élményt jelent az ételek kezeikkel és a szájukkal való felfedezése, a szenzoros játék, a különböző textúrák és színek megismerése a tányéron. Hat hónapos és egyéves kor között kezdik a babák figyelmüket igazán intenzíven a külvilág felé fordítani és ebben az explorációs időszakban szinte szomjazzák az új ingereket – a táplálkozás terén is.

A BLW növekvő népszerűségéhez nem csak a gyerekek rajongása, de valószínűleg a szülők lelkesedése is hozzájárult. Sokan úgy érzik, sokkal egyszerűbb ugyanazt adni a gyereknek, amit az egész család eszik, mint bajlódni a házi bébipapik készítésével és megállás nélkül járatni a turmixgépet. A BLW ráadásul nagyon jól beállítja az erőviszonyokat az étkezések kapcsán: a megközelítés alapelve szerint a szülő feladata eldönteni, hogy mit eszik a gyerek (és nem kell, sőt, nem is szabad alternatívát kínálni, ha valami nem ízlik neki) miközben a gyerek eldöntheti, hogy miből mennyit akar enni, vagy mit akar egyáltalán megkóstolni. Ezzel teljesen letisztázódnak a feladatkörök az étkezés körül, és sokkal kevesebb tér marad a konfliktusokra – amik valljuk be, nagyon gyakran végigkísérik a gyerekek etetését. Mindez ráadásul a módszer hívei szerint sokkal egészségesebb táplálkozási szokásokat alakíthat ki a kicsikben. Az evésre nem kötelező feladatként tekintenek, hanem izgalmas felfedezést és kellemes élményeket látnak benne, és előbb-utóbb valószínűleg nagyobb kedvvel kóstolnak meg új dolgokat is. Mindez persze szuperül hangzik, de a hagyományos, „pürés” táplálást követő szülők valószínűleg rögtön felhorkannak: de mi a helyzet a fulladásveszéllyel? Tisztázzuk a BLW körüli tévhiteket és igazságokat.

BLW: a hozzátáplálás Szent Grálja?

A fulladásveszély érthető módon óriási mumus a legtöbb friss szülő számára. A BLW-hozzátáplálás során gyakran előfordul, hogy egy gyerek öklendezik, esetleg visszaköpi a falatot, de ezzel önmagában nincsen semmi baj – az öklendezés természetes reflex, és része a folyamatnak, melynek során a gyerek megtanul „rendesen” enni. A fulladás veszélye akkor áll fenn, amikor a légutakat elzárja valami, az öklendezéssel azonban épp ezt próbálják kivédeni: ez általában semmiféle stresszt nem okoz a babák számára. Ettől függetlenül tény, hogy a BLW-nél fontos ott lenni a gyerek mellett és figyelni rá, hiszen egy nagyobb falatot valóban könnyebb félrenyelni. De ez ugyanúgy igaz a ház körül található apró játékdarabokra is, amiket szintén előszeretettel vesznek szájukba a kicsik. Azt azért fontos leszögezni, hogy a BLW-t akkor lehet elkezdeni, amikor a gyerek már stabilan ül önállóan, és elkezdett magától a kezeivel a szájához emelni különböző dolgokat – ez megteremti az alapot az ételek és az evés iránti természetes érdeklődésnek.

A BLW legnyilvánvalóbb „hátránya” a módszerrel járó kosz és takarítás. Ha ezt a módszert választjuk, érdemes lelkiekben és praktikusan is felkészülnünk rá, hogy kicsit többet kell suvickolnunk, mert az asztalra és a padlóra is bőven kerülnek majd többé-kevésbé megcsócsált falatok. Ezt a módszert tényleg csak az vállalja be, akinek az idegrendszere bírja az ilyesmit.

De vajon tényleg a BLW a hozzátáplálás Szent Grálja? Nem feltétlenül. Egy néhány éves kutatásban kisgyerekek négy különböző csoportját vizsgálták. Az elsőbe azok tartoztak, akiknek a szüleik mind a darabos, mind a pépes ételeket vegyesen vezették be az étrendjükbe, szituációtól függően. A másodikba tartozók csak darabos ételekkel ismerkedhettek, a harmadik csoportban azok voltak, akik főleg darabosan kapták az ételeket, de néha kanállal is etették őket, míg a negyedik csoportba tartozók csak pépes ételeket kaptak. A vizsgálatban pedig nem találtak nagyobb eltérést az egyes csoportok között abban, hogy a gyerekek mennyire élvezték az étkezéseket vagy éppen mennyire válogattak. Magyarul nincs hatással a hozzátáplálás módja arra, hogy nagyobb korában mennyire lesz válogatós egy gyermek.

Mindennek fényében egészen megdöbbentő, hogy a szülők és gyerekekkel foglalkozó szakértők körében rendre véresszájú viták alakulnak ki a hozzátáplálás legmegfelelőbb módjáról. 

Gourmet bébik

Persze talán mégsem annyira meglepő a dolog, ha azt vesszük, hogy a gyereknevelésben általában a legártatlanabbnak tűnő témák kapcsán is véresszájú viták szoktak kialakulni. Épp ezért fontos látni, hogy minden gyerek és minden család más, ezért nincsen egyetlen, mindenek felett álló (hozzá)táplálási iskola, amit mindenkinek vallásos tisztelettel kellene követnie. A BLW módszere leginkább arra jó, hogy alternatívát mutasson a korábbi iskolához képest, megmutatva, hogy a kisgyerekek sokkal kompetensebbek, mint korábban gondoltuk, és hogy nagyon is nyitottak a különböző textúrákra és ízekre. Ettől függetlenül simán lehet, hogy egy legnemesebb BLW-szándékkal induló gyerek sokkal szívesebben enne püréket, vagy hogy hiába tesszük ki a finom falatokat, ugyanúgy az összeset a földre borítja, mintha egy tál almapürét kínáltunk volna fel neki. 

Ugyanígy azt is fontos látni, hogy ezekben a helyzetekben gyakran saját preferenciáikat próbálják érvényesíteni a szülők. Sokakat vonz az elképzelés, hogy a másfél éves gyerekük lazacos nigiriket, fekete kaviárt és szardellás olasz tésztát lapátoljon a szájába, miközben tűzzel-vassal üldözni akarják a rántott csirkefalatokat és a paradicsomos tésztát. Vannak persze olyanok, akiknek ez össze is jön: ilyen például Jack Zhang séf, aki Instagram-oldalán (@cookingforlevi) osztja meg a kisfiának készített gourmet fogásokat. A kis Levi – aki mellesleg már 1.4 millió követővel rendelkezik a platformon – lelkesen eszi az édesköményes, petrezselyemolajos rántott osztrigát, a folyami rákot és a bárányhúst és persze az összes létező zöldséget és gyümölcsöt is.

Zhang a New Yorkernek nyilatkozva elmondta, hogy korábban nem hallott a BLW módszeréről és inkább csak ösztönösen, a saját gyerekkori élményeiből merítve kezdte el követni, amikor megszületett kisfia. Zhang kétéves volt, amikor a családja Kínából az Egyesült Államokba költözött, de szülei még a tradicionális kínai értékek mentén nevelték őt, így mindennap friss ételek kerültek az asztalra – sok zöldséggel és persze rengeteg izgalmas keleti fűszerrel. Ugyanígy fontos volt családjában, hogy együtt egyenek a családtagok és hogy a gyerekek is mindent megkóstolhassanak az asztalról.

Zhang élménye rávilágít a gyerekek táplálásának egy fontos aspektusára. Jelesül, hogy a textúrák beállításánál, a gourmet falatoknál és a kanál versus babakéz vitájánál sokkal fontosabb, hogy a gyerekek friss, egészséges alapanyagokat egyenek, amiket egy kötetlen, meghitt családi környezetben fogyaszthatnak el. Ha ez mind megvan, akkor már tényleg mindenki eldöntheti, hogy az a brokkoli kis rózsákban vagy élénkzöld püré formájában kerüljön az asztalra.

Forrás: NewYorker Fotó: Getty Images