Elég, ha az ember csak a szűk környezetének felteszi a kérdést, volt-e része az utcán, a tömegközlekedésen kéretlen és váratlan inzultusban, például beszólásban, kötözködésben, nyomulásban, fizikai bántalmazásban, tapizásban, lopásban, hogy lássa, az utcai zaklatás mindennapos jelenség, a váratlan támadásra reagálni pedig csak a legbátrabbak mernek. Összegyűjtöttünk néhány történetet, hogy megmutassuk, mennyi arca van a köztéri bántásnak, és milyen ritka, hogy a környezet az áldozat segítségére sietne. Pontosan ezért érdemes fontolóra vennünk az alábbi történeteket olvasva, hogy átgondoljuk, ha hasonló helyzetbe kerülünk, képesek legyünk megvédeni magunkat (és akár másokat is)!
***
„Engem egyszer megrángattak a Blahán fényes nappal, egy pasi odafutott hozzám, elkapott és ordította, hogy hazavisz. Persze senki nem csinált semmit. Valahogy sikerült kicsavarnom a kezét, és befutottam a plázába. Sokkos állapotban bolyongtam, amikor összefutottam egy ismerősömmel, ő nyugtatott meg. Az eset óta mindig megkértem a barátomat, hogy jöjjön ki elém a villamoshoz, amíg ott laktunk.”
***
„Nekem ilyesmiben még nem volt részem, de egyszer át kellett szállnom egy vidéki kisvárosban egy másik buszjáratra. Amíg vártuk a buszt, láttam, ahol az egyik fiú zaklatja a buszra váró lányt. Beszólt neki, aztán hozzáért, és a végén már pofozgatta és szidalmazta. A lány apátiával fogadta mindezt, és rettenetesen érezte magát a többi utas előtt. De látszott, hogy hozzászokott, hogy ez neki a hétköznapjai része, és igazából nem is nagyon ellenkezett. Nem mert. Én nem bírtam nézni már tíz perc után, és odamentem és közöltem a sráccal, hogy ha ezt most nem hagyja abba, akkor hívom a rendőrséget. Közben persze rettenetesen féltem, mert semmi garancia nem volt arra, hogy abbahagyja, vagy én is kapok még egyet, de legnagyobb meglepetésemre abbahagyta, és odébb somfordált.”
***
„Korábban csak másik elmeséléséből hallottam a dörgölőzős faszikról, akik a tömött villamoson hozzád simulnak, majd kéjes csípőmozgást végeznek, hogy felizguljanak. A 49-es vilin aztán nekem is kijutott egy ilyen élmény. Először azt hittem, csak véletlenül áll olyan közel, aztán leesett, hogy mi történik, erre bennem elszakadt a cérna, elkezdtem ordítani a palival. Nagyon lefagyott, szerintem nem nézte ki belőlem a kocsis stílust. Miközben én anyáztam, ő fürgén előreverekedte magát a kocsiban, és leszállt. Undorító élmény volt. Az utazóközönség csak bambán nézett.”
***
„Édesapám afrikai, anyukám magyar, a nyolcvanas évek elején születtem Magyarországon. A zaklatás és a beszólás egészen kicsi gyerekkorom óta része volt a hétköznapjaimnak. Már az általános iskolában csúfoltak. Az iskolába járás középiskolában sem volt egy leányálom, hiszen minden reggel végig kellett hallgatnom a másik, útba eső intézmény diákjainak a válogatott jelzőit, amit az ablakból kiabáltak rám. Persze mehettem volna más útvonalon, de ahhoz sokkal korábban kellett volna kelni. És az az igazság, hogy megszoktam. Olyan volt ez, mint a távolban robogó, menetrend szerinti vonat füttye. Már nem is figyeltem rá egy idő után.
Az is előfordult, hogy egy fesztiválon nem akartam megismerkedni valakivel, ő pedig bosszúból órákon keresztül rasszista szitkokat zúdított rám és követett, végül a biztonsági őröknek kellett lekapcsolniuk. A barátnőm, aki végig ott volt, zokogásban tört ki, hogy „így nem lehet emberrel beszélni”. Nekem nem volt újdonság.
Volt olyan, hogy migráns jelzővel illettek vadidegenek a boltban, ahol egyébként minden héten vásárolok, vagy befogták az orrukat, amikor megjelentem. Olyan is volt, hogy egyszer villamossal jöttünk haza a moziból, este 10 óra körül az akkori barátommal, amikor egy csapat skinhead szó nélkül elkezdett rugdosni minket. Nem szóltak semmit, csak ütöttek. Az idő lelassult, nem volt hová hátrálni a járművön, így maradt a küzdelem és az ordítás. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy a villamoson utazók közül senki, de senki nem mozdult meg, hogy segítsen. Csak amikor a támadóink leszálltak, akkor jöttek oda, hogy hogy vagyunk, esett-e bármi bajunk, volt, aki kifejezetten bátor lett, és felvetette, hogy menjünk vissza az előző megállóba és verjük meg őket.”
***
„Szerencsére velem sose történt még ilyen, valószínűleg irtó agresszív fejjel közlekedek és érzik rajtam, hogy arcon törlöm őket, ha hozzám érnek, hozzám szólnak. Velem ellentétben viszont a húgomat rengetegszer zaklatták. Egyszer például szegény csak ment a Rákóczi úton az Urániánál a Sparba, és egy fickó utánaszólt. A testvérem csak elment mellette, ahogy ilyenkor szokás, semmi szemkontaktus, semmi reakció, a fickó meg utána ment és ordítozva leköpte, hogy micsoda ribanc, hogy nem is válaszol. Teljesen sokkolta szegényt. Egyébként a járókelők elhajtották a férfit, ami jó. A vonaton utazva gyakran megesik vele, hogy helyet kellett változtatnia, mert – hiába a sok üres hely – odaülnek mellé férfiak, túl közel természetesen. Ilyenkor mindig keres magának egy olyan kocsit, ahol több utas is van.”
***
„Nem vagyok egy terminátor, egészen pontosan a másik véglet vagyok. Nincs izmos testem, se határozott kiállásom, fellépésem, zaklatásból bőven kijutott. Millió történetet tudnék mesélni az elmúlt harminchat évemből, de az egyik legsokkolóbb, amivel ma is álmodom, amikor a Közvágóhídnál, a tömött buszmegállóban elvették tőlem a telefonom. Körbeállt három kemény legény, és közölte, hogy én most akkor szépen odaadom azt a mobilt. Nagyon megijedtem, teljesen lefagytam, egy szó nem jött ki a torkomon, ellenkezés nélkül átnyújtottam nekik. Még most is elsüllyedek a szégyentől, hogy semmi ellenállást nem mutattam. Néha elképzelem, hogy milyen jó lett volna szembeszállni velük, de ez csak fantázia. A mellettem várakozók is csak végignézték az egészet, szerintem örültek, hogy nem őket szúrta ki a banda.”
Állj ki magadért!
Aki a fenti történetek egyikében akár áldozatként, akár szemtanúként magára ismert, és szeretné megtanulni, hogyan tud kiállni magáért és másokért, végezze el a L’Oréal Paris és a Right To Be által megalkotott képzési programot. A szakértők által jóváhagyott eszközkészlet segíti a biztonságos közbelépést. A L’Oréal Paris kutatási partnerével, az Ipsosszal közösen elvégzett nemzetközi tanulmánya szerint a szexuális zaklatások nyilvános helyeken a nők által tapasztalt legjelentősebb probléma világszerte. Azon túl, hogy zavarja a mindennapi életüket, csökkenti a biztonságérzetüket és az önbecsülésüket. A megoldásnak mindenki részese lehet, a Stand up arra kéri a nőket és a férfiakat, hogy biztonságosan reagáljanak, ha utcai zaklatást látnak vagy tapasztalnak. Kattints IDE, és tudd meg, hogyan segíthetsz!
Hogyan segítsünk másoknak?
Az emberek 73 százaléka volt már szemtanúja szexuális zaklatásnak köztereken, de 86 százalékuk nem tudja, hogyan kellene hatékonyan közbeavatkozni. A Stand Up a L’Oréal Paris és a Right To Be civil szervezet együttműködésében megalkotott 5D metódust ajánlja olyan esetekre, ha szemtanúi vagyunk egy zaklatásnak:
Delay (késleltessünk) – Beszéljünk azzal, akit zaklatás ért, erősítsük meg abban, hogy nincs rendben, amit vele csináltak, és nem az ő hibája.
Delegate (delegáljunk) – Keressünk valakit a közelben, és vonjuk be. Olyasvalakit is felkérhetünk cselekvésre, aki valamilyen hatáskörrel rendelkezik, például buszsofőrt, biztonsági őrt vagy akár rendőrt is.
Document (dokumentáljunk) – Mielőtt bekapcsolnánk a telefon kameráját, ne feledjük, ezt azért tesszük, hogy az áldozatnak segítsünk, nem pedig azért, hogy valami borzalmas dolgot videóra vegyünk. Ne posztoljuk a felvételt.
Direct (irányítsunk) – Mondjuk el a zaklatónak, hogy amit csinál, az nincs rendben, és hogy szemtanúi vagyunk a tettének. Vitába ne keveredjünk vele. Kérjük meg, hogy hagyja békén az áldozatot. Ezt a módszert csak legvégső eszközként használjuk. Az áldozat és a saját biztonságunk a legfontosabb.
Distract (zavarjuk meg) – Zavarjuk meg az eseményeket. Kérjünk útbaigazítást vagy kérdezzük meg az időt, okozzunk felfordulást valamivel, ejtsünk el vagy döntsünk fel valamit.
