Ezt a témát a meghívók kérték?
Nem. Tavaly kértek fel az Olajág Otthonok Senior Akadémiáján tartandó előadásra, amelynek a témáját is megválaszthattam. Az előadásnak valahogyan híre ment, Kispesten már hetedszer mondtam el, és van előjegyzésem további helyszínre is. Kicsit olyan helyzetbe kerültem, mint a színész, aki összeállít magának egy egyszemélyes műsort, aztán azzal haknizik.
Miért éppen az érzelmeket választotta?
Mert tapasztalatain szerint kevesebb szó esik róluk ahhoz képest, amekkora szerepet játszanak az idősek életében. Persze, tudom, olyan világban élünk, amelyben a szlogen szerint minden fejben dől el, de ez csak féligazság, aminél többre a szlogenek sohasem képesek. Legalább annyi minden dől el a szívben is, sőt amikor valamely döntésünket, állásfoglalásunkat, cselekedetünket racionális módon indokoljuk, ha az érveket kissé „megkaparjuk”, alattuk könnyen fellelhetők az érzelmek: gyakran nagyon is azokban gyökeredznek.
Cserhalmi Imre
És ilyesmiben is lehetségesek időskori specialitások?
Természetesen sohasem találkoztam kifejezetten idős-, illetve fiatalkori érzelmekkel. Ez még a szerelemre sem igaz. De léteznek jellemző, sőt meghatározó életkori sajátosságok, amelyek miatt az érzelmek ereje, gyakorisága, megjelenési formája, és ami talán a legfontosabb: felismerésének és kezelésének a módja változhat. Éppen ez utóbbi adja az előadásom egyik lényeges tartalmát, sőt célját.
Nincs erről elég gazdag tudományos és más irodalom?
Mindenről van irodalom. A gerontológia és annak több ága az egész világon virul, nálunk is. Nyolcmilliárd ember él a Földön, és e hatalmas embertömegen belül az utóbbi évszázadban erősen átalakultak az életkor szerinti arányok. A nagyot nőtt átlagéletkor sok új kérdést vet fel, bőven adva feladatokat a tudománynak is. A világ úgynevezett civilizáltabb felén mind gyakrabban vetődik fel az a kérdés is, hogy miként tartsák el az utódok az életük utolsó húsz évét élő elődeiket, vagyis azokat, akik őket életük első húsz évében eltartották. Nem vitatható, hogy ennek a problémának van morális aspektusa, de az sem, hogy a gazdasági-anyagi gond nagyon is létezik. Mégis: az öregség sokkal bonyolultabb jelenség, életmód, személyes és társadalmi feladat annál, minthogy költségvetési üggyé degradálhatnánk. Azt hiszem, hogy az új helyzetben az öregség problémáinak megoldására nem vagyunk igazán felkészülve, noha a következmények nyilvánvalóak. Nagyon-nagyon sok idős ember a feleslegesség, a kilátástalanság, a magárahagyottság, úgy is mondhatnám, hogy az érzelmi nélkülözés szorongásával éli élete utolsó éveit, sőt évtizedeit. A társadalom pedig az emberi élet utolsó negyedének/harmadának sok megoldatlansága miatt a távozó generációk hatalmas morális, érzelmi és intellektuális értékeitől esik el. Nem csoda – és ez manapság szinte kiböki a szemünket –, hogy az újabb és újabb generációk a többi közt elképesztő tudatlansággal, felületességgel képesek szinte pontosan ugyanazokat a hibákat elkövetni, amelyekkel elődeik katasztrófába futottak bele.
Ön tehát az előadásaiban tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozik?
Azzal is. Szívósan és folyamatosan fogyasztom az öregséggel foglakozó tudományágak friss eredményeit, terjesztem is, ahol csak lehetőségem nyílik rá, de az én előadói pozíciómnak az a leglényegesebb vonása, hogy az öregséget nemcsak tanulmányozom, meg is élem. A személyesség funkciójáról, illetve erejéről beszélek. És mivel nemcsak hosszú, de kacskaringós is volt az életem, bőséggel vannak közhasznúnak is minősíthető tapasztalataim. Tekintve, hogy az Olajág Otthonok zuglói lakója vagyok, igen sok idős embert és sorsot ismerek. Az Idősotthon belülről című könyvem is úgy született, hogy a 66 napos covidos karantén idején több tucat lakótársammal volt „élő” telefonkapcsolatom. Tudtam, mit éreznek, mit gondolnak, és miért. És ha valaki sírva kezdett telefonálni és másfél órás beszélgetés után kacagva búcsúzott, akkor aznap én már nem éltem hiába.
Az idősotthon szó manapság nem hangzik túl jól.
Mert sokan azt képzelik, hogy bennük félhomályos, 12 ágyas kórtermek tele vannak nyögdécselő, magatehetetlen, demens nénikkel és bácsikkal. Nyilván léteznek ehhez hasonlók is, de az idősotthon ma már általában sokkal többet jelent ennél, hiszen a tőke mindig megérzi az üzleti lehetőséget, tehát a társadalmi változásokat és igényeket, és ezért egyre több új, korszerű idősotthon épül. Én is ilyenben élek, Zuglóban, ahol mindenki összkomfortos, erkélyes, önálló apartmanban lakik, és ahol a szolgáltatások mindenre kiterjednek. Mintha szállodában laknék, de olyanban, amelyben emberi kapcsolat, társaság, közösségi élmény is létezik. Olykor még szerelem is, de ezt igazán csak a Marie Claire profilja miatt említem meg…
Mi késztette a beköltözésre?
Ez fontos kérdés. Nyilván más érzésekkel költözik be, akit valami trauma ért, például haláleset, súlyos betegség vagy gyermeki hálátlanság következtében érkezik, vagy mint például én, akit senki és semmi sem kényszerített. Egyszerűen azt gondoltam, hogy nyolcvan felett már a váratlan is várható, tehát nagyobb biztonságban leszek itt, mintha a fővárostól 40 kilométerre, egy faluban élnék egyedül, amit egyébként húsz éven át nagyon szerettem. Alaposan körülnéztem, válogattam, és az említetteken kívül a jó közlekedés, a közeli Rákos-patak is ide vonzott.
Mit szólt ehhez a családja?
Eleinte nehezményezte. Van gyermekem, aki azt javasolta, hogy költözzek hozzájuk, Amerikába, van, aki azt, hogy legalább ugyanabba a vidéki városba, ahol ő lakik. De miközben nagyon meghatott a szeretetük, azért felrémlett előttem a saját tapasztalatom. Édesanyám még nyolc évig élt apám halála után. Eljött az az időszak az életében, amikor önveszélyessé vált: megszűnt a szaglása és nyitva felejtette a gáztűzhely csapját. Magamhoz vettem, szerencsére éppen akkor lettem nyugdíjas, ráértem. És bár nagy volt a szeretet, akadtak nehéz pillanatok is, például amikor fürdetnem kellett és mindketten megkínlódtuk a szemérmességünket. Kár lenne tagadni, bármekkora is a szeretet, az áldozatkészség, az idős ember gond lehet a családban. És nem akartam ilyen gonddal zavarni a gyerekeimet abban, hogy zavartalanul élhessék a saját életüket. Ma már nyugodtak, mert látják, tudják, hogyan élek.
A közlekedés miért olyan fontos?
Rendszeresen túrázom, gyakran szabadtéri tornákra is járok, és a színházi előadás meg a hangverseny után nem mindegy, hogy félórát vagy kettőt kell utazni. A munkáim is megkövetelik ezt.
Sokat dolgozik? Újabb könyvet ír?
Könyvet most nem írok, egykori – a médiában dolgozó – tanítványaim kérésére itt-ott írok a lapjukba, szerkesztem a kiadványaikat, gondozom, amikor kérik, a munkáikat, és előadásokat meg tréningeket tartok. Kár lenne tagadni, hogy az emberre vagy a mondandójára kíváncsiakkal való közvetlen kapcsolatnak jelentős a vonzereje.
Milyen tréningeket, kiknek?
Elég széles a tematikai portfólióm, de valamennyi témám a kommunikációval függ össze. Éppen a napokban számoltam össze. Az utóbbi tizenkét évben 42 településen (nagyvárosokban többször is), összesen sok száz embernek tartottam tréninget, az államigazgatási szakemberektől a mélyszegénységben élő cigányokig meglehetősen széles társadalmi, szociális, földrajzi skálán. Ennek köszönhetem, hogy én nem a média közvetítésével, tehát second hand értesülésekből tudom, mi a helyzet az országban. A tréningek időtartamának csak a 30 százaléka elmélet, a 70 százalék (helyzet)gyakorlat, amit többnyire magam írok meg. Ehhez jó előre alaposan megismerkedem a tréning helyszínével, és főleg azzal – például gazdasági szervezeteknél -, hogy náluk mostanában mi a fő probléma. Jellemző az életünk hektikusságára, hogy néhány éve még az volt a vezetőknek tartott tréning tárgya, hogy hogyan lehet a feleslegessé vált alkalmazottat úgy elbocsátani, hogy a kilépése pillanatától ne legyen két lábon járó ellenreklámja a cégnek, néhány évvel később az, hogy hogyan lehet megtartani az értékes munkaerőt, manapság meg gyakran az, hogy miként lehet egyáltalán hozzájutni.
Más témájú előadást nem tart?
Őszre leszek kész az újabbal: idős ember a humorban, humor az időskorban – ilyesféle címe lesz. De biztos, hogy végül is arról a derűről fog szólni, ami nélkül nem élhetünk, ezért nemcsak a fogyasztásához, hanem az előállításához is kell értenünk.
A könyvírással végleg felhagyott?
A tervével nem. Csaknem kilencvenévesen még korai lenne véglegességekkel foglalkozni. Hát nem?
Fotó: Czvitkovits Judit
Promóció
