Ivanics Tamás – Lenszkij köztünk él

2013. november 19. |

Ivanics Tamás, a kecskeméti Ciróka Bábszínház fiatal művésze élete egyik legnagyobb feladatán dolgozik, november 29-én mutatják be első rendezését. A Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínművész szakán végzett fiatalember az Anyegin című klasszikusból olyan előadást álmodott meg, amellyel a célközönséget, a középiskolás diákokat a saját osztályukban szólíthatják meg. Tomival születésnapján a Duna-parton beszélgettünk a Ciróka Bábszínház és a MaNNa Kulturális Egyesület előadásáról.

Ivanics Tamás – Lenszkij köztünk él

Hogy jött a rendezés ötlete és lehetősége?

Leszerződtem a Ciróka Bábszínházba Kecskemétre, ez az első munkahelyem az egyetem óta. Rögtön éreztem, hogy egy friss, lendületes társulatba kerültem, azonnal felsejlett bennem egy kísérletező műhelymunka lehetősége. Beszéltem az igazgatómmal, és elmondtam neki, hogy szívesen létrehoznék egy olyan előadást, ami nem az óvodásokat, vagy a kisiskolásokat szólítja meg, hanem a középiskolás korosztály problémáit kutatja. Havi rendszerességgel eddig is érkeztek ilyen vendégprodukciók a színházba, de úgy gondoltam, jó volna egy saját előadás is. A bábszínháznál műfajról beszélünk, nem csak gyerekeknek szól, kortalan. Csak meg kell találni a megfelelő témát.

Miért pont az Anyegin?

Ilyen esetben két lehetőség van. Vagy feldobsz egy témát, ami az adott korosztálynak érdekes lehet, és írsz rá egy darabot, vagy felkérsz egy írót, esetleg összerakod közösen a színészkollégákkal, improvizációs technikával. A másik lehetőség, hogy keresel egy kötelező olvasmányt, amivel a diákoknak egyébként is foglalkozniuk kell. Gimesi Dórival konzultáltam elég sokat, eljutottunk a görögökön át Shakespeare-ig, aztán egyszer csak azt mondta, előző nap látta a tévében az Anyeginből készült filmet. Az első fanyalgás után hirtelen azt vette észre, hogy rátapadt a képernyőre, rájött, mennyire kortalan történet. Tatjánák mindig is voltak, és lesznek. Akármikor megtörténhet, hogy szemben találod magad egy idegennel és tele lesz a gyomrod pillangókkal, onnantól pedig csak az a személy létezik számodra. Még akkor is, ha ez az érzés egyoldalú… Engem ennek a kattanásnak a misztikuma foglalkoztat, valamint ennek hozadékai.

Neked most ez a próbafolyamat a szerelem, úgy érzem, más nem létezik a számodra. Ezzel az alkotótársaid, a színészek is így vannak? Sőt, felmerül a kérdés, elfogadták a kollegájukat rendezőként?

Az a négy színész, akivel együtt dolgozom a kezdetektől fogva nagyon lelkes. Alapvetően jófajta csapatmunkáról van szó. Közösen gondolkozunk. Persze voltak mélypontjaink is, amikor elveszettnek éreztük magunkat, de ezeken együttes erővel túllendültünk. Azt gondolom, az egész előadás nagyon szerencsés csillagzat alatt készül. Amúgy az én feladatom kettős, mert nem csak rendezőként képviselem a csapatot, hanem én játszom Lenszkijt is. Egyszerű a magyarázat: nincs más fiatal srác a társulatban. Ez nem kötelező rossz, épp ellenkezőleg, úgy érzem, nagyon sok közöm van ehhez a fiúhoz. Nagyon sok esetben magamra ismertem vele kapcsolatban, és színészként nagyon izgatnak az ő problémái.

Mi az, ami nagyon hasonló bennetek?

A lánglelkűség, és egyfajta naivság. Lenszkij rajong Olgáért, teljesen alárendeli magát egy másik személynek. Elvakultan neki él, észre sem veszi, hogy ő maga nem boldog. Én is számtalanszor kerültem ebbe a fajta érzelmi függőségbe.

Bábszínészként bábszínészekkel dolgozol egy osztálytermi előadáson. Hogy kerül elő maga a báb?

Az osztályterem adott, így az volt az első ötlet, hogy használjuk azt ott fellelhető tárgyakat, machináljunk tárgyjátékkal. Egy osztályterem tele van krétával, ott a tábla, tolltartók, a tanulók kabátjai. A ki nem mondott gondolatok, elrejtett érzelmek megjelenítése lett volna az elsődleges cél ezekkel a kellékekkel. Aztán ez idővel kikopott, és maradt a tábla és a kréták. Olyan, mint egy nagy varázsképernyő, a humor és a reflexió helye.

A 3D-s vetítés és projektorok világában ti krétákkal és egy táblával éritek el azt a hatást, amire máshol milliókat költenek?

Igen, pontosan ez a cél. Nagyobb csodának tartom bármiféle kivetítésnél, minden helyben születik meg.

Hamarosan jön az első találkozás a nézőkkel, a diákokkal.

Agyban még nem jutottam el idáig, még nem gondolkodom azon, milyen is lesz ez a pillanat. Dolgozik velünk egy drámapedagógus, Végvári Viktória, ő a Kolibri Színház ifjúsági előadásaiban vállal oroszlánrészt, drámafoglalkozásokat vezet a látottakkal kapcsolatban. A mi előadásunk is él ezzel a lehetőséggel. Most fogjuk megtalálni azokat a pontokat, amikor megáll majd a történet, és kapcsolatba lépünk a nézőkkel. Viki elmondta, hogy keményen fel kell arra készülni, hogy körülötted diákok vannak, és ahány osztály, ahány közeg, annyiféle reakció várható. Az illedelmesen figyelő tekintetektől egészen az elutasításig, beszólásokig kaphatunk hideget-meleget. Ez olyan egy kicsit, mintha otthon lennél a nappalidban, és valaki beállítana hozzád, hogy akkor ő most neked eljátssza az Anyegint. Nagy a felelősségünk, hogy be tudjuk rántani őket.

Azért ez nem csak felelősségteljes, hanem veszélyes játék is. Az osztályterem ajtaján keresztül fiatal, önmagukat kereső Olgák, Tatjánák, Lenszkijek világába léptek be.

Vigyázni kell, hogy ne sértsünk meg senkit. Ma is vannak álomvilágban élő, a szőke hercegre váró fiatal lányok. Vannak felszínesen élő Anyeginek, akiknek fogalmuk nincs arról, mit is akarnak az élettől. Akik nem hagyják magukat érzelmileg megérinteni, de nekik sem céljuk, hogy bárkit megérintsenek. Vannak elvakultan szerelmes Lenszkijek, akik eszközként ragadtak bele egy kapcsolatba, mellettük pedig ott vannak a csak önmagukkal foglalkozó Olgák.

Az jutott eszembe, hogy pont két éve egy tévéműsor keretein belül beszélgettem veled a bábszínház lehetőségeiről. Akkor azt mondtad, az a csodálatos, hogy bábbal elszállhatsz bárhova, megmutathatsz olyat, amire az emberi test nem képes. Ma azt érzem, nem elszállni akarsz, hanem leszállni az emberi lélek mélyére, ott kutakodni. Sokat változtál az egyetem utolsó két éve alatt?

Elindult bennem valami. Voltam Tatjána és Lenszkij, egy álomvilágban éltem, volt rajtam egy szemellenző. Eltelt két év, talán felnőttebb lettem. Egy biztos, bármily furcsán is hangzik, elkezdtem használni az agyam. Sokkal többet gondolkodom, gondolok bele helyzetekbe. Már nem csak a fantáziavilág érdekel, szeretek megfejteni embereket, megfejteni önmagamat. Persze a kettő azért nem zárja ki egymást, az a megfoghatatlan valami, amit léleknek nevezünk, még mindig az első helyen áll.

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra