Mi már láttuk: Sráckor

2014. szeptember 18. |

Kevés rosszabb van annál, mint amikor egy film életszagú szeretne lenni, de végül csak az izzadtságszagtól bűzlik, az arra tett erőlködés miatt. Szerencsére ez a veszély egyáltalán nem fenyegeti Linklater Sráckorát, ugyanis a rendezőzseninek megint sikerült egy végtelenül hiteles, szerethető filmalkotással megörvendeztetnie minket.

Richard Linklatert valószínűleg a legtöbben elsősorban az Ethan Hawke-July Deply páros főszereplésével készült, romantikus Mielőtt-trilógia miatt ismerik, és remélhetőleg szeretik. A Mielőtt-filmek egyszerű, hiteles, emberi kapcsolatok boncolgatására irányuló törekvései jelennek meg a Sráckorban is, csak ezúttal a hitelességet még az eddiginél is komolyabban veszi a rendező.

Filmrajongók számára igazi csemegének ígérkezett a Sráckor, hiszen nem csupán azért vártuk izgatottan, mert Linklater zsenijének újabb darabjára voltunk kíváncsiak, hanem azért, mert egy nagyon izgalmas filmes kísérletként is értelmezhetjük ezt a munkát. A film ugyanis összesen 12 éven keresztül készült, oly módon, hogy a stáb minden évben összejött egy-egy epizód leforgatására, amiket aztán egy majdnem három óra hosszú filmmé fűzött össze a rendező. Bár Linklater elképzelésének van előzménye a filmtörténetben, elég csak a francia újhullám legendás alakjára, Francois Truffautra gondolnunk, akinek Antoine Doinel-sorozatában a szemünk előtt vált Jean-Pierre Léaud kisfiúból férfivá a vásznon, a Sráckor most először mindezt egyetlen filmben valósítja meg.

Felesleges volna a szüzsé szintjén értelmezni a Sráckort, ugyanis bonyolult, fajsúlyos konfliktusok helyett inkább olyan momentumokat láthatunk, melyek a hétköznapi élet, pontosabban a felnövés természetes velejárói. A főszereplő Mason (Ellar Coltrane) és nővére Samantha (akit a rendező lánya, Lorelai Linklater alakít) szüleik válása után kénytelenek a csonka család nehézségeivel és a rosszabbnál rosszabb nevelőapákkal szembenézni, a felnőtté válás szokásos nyűgjeiről nem is beszélve: milyen érzés béna hajjal bemenni a suliba, vagy ha a nevelőapád megint leszúr, mert későn értél haza. Az érzékeny Mason próbál egyensúlyozni szétesett családjának tagjai közt, miközben kénytelen végignézni érzelmileg instabil édesanyja (Patricia Arquette) meddő párkapcsolatait, és a felnövésre képtelen apját (ismét csak Ethan Hawke), aki naiv rocksztár-álmokat dédelgetve él a kéthetes pizzásdobozok tengerébe ragadva.

A film alapvetően egy coming-of-age dráma, egy fiatal és bizonytalan fiú viszontagságos felnövését bemutató filmalkotás, és ezt a műfajt egészen új szintre emeli: bár a Sráckor játékfilm, a főhös felnövése mégis valóságos. Kérdés persze, hogy miért olyan nagy dolog ez, hiszen a filmes elbeszélői konvenciók már rég megtanították a nézőt arra, hogy a látott kisfiú karakterét össze tudjuk kötni a 20 perccel később látott férfiéval, ehhez elég némi mankó, például ha halljuk, hogy a férfit ugyanazon a néven szólítják, mint a kisfiút. Mégis, Linklater alkotói döntése egészen különleges új dimenzióval gazdagítja a filmet, hiszen a főszereplő Mason gömbölyű orra és lágy vonásai a játékidő előrehaladtával a szemünk láttára fordulnak szögletes, pattanásos kamaszarcba, és testvére Samantha is úgy változik cserfes lánykából fiatal nővé, hogy a film végén is felismerjük benne az első percekben látott kislányt. Arról a járulékos haszonról nem is beszélve, hogy az éveken keresztül együtt dolgozó stáb tagjai között tényleg érezhető a bensőséges kapcsolat, a családias viszony.

A film alatt ily módon mi nézők is sokkal jobban tudunk azonosulni a főszereplővel, hiszen ott voltunk vele a szülők válásának viharos időszakában, láttuk az alkoholista pótapák fenyegető alakjait Mason fölé magasodni, együtt örültünk vele, amikor sikerült felszednie végre egy csajt az és együtt szomorkodtunk első szerelmi csalódásánál.

A Sráckorban az egyszerű történet olyan finoman vezényelt, életszerű szituációkon keresztül van bemutatva, hogy ilyet az ember tényleg csak ritkán lát a filmvásznon. A szereplők a három órába sűrített 12 év alatt hosszú, rögös életutat járnak be, elesnek, tanulnak, megint elesnek, fejlődnek és megerősödnek – mi pedig vagyunk olyan szerncsések, hogy ezen a 12 éven keresztül velük lehetünk.

Premier: szeptember 18. (UIP-Duna Film)

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra