Gyerekként mit válaszoltál a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre?
Színésznő. Emlékszem, amikor az oviban készültünk a Vakond nadrágja című klasszikusra. Én voltam a Kisvakond, de tudtam az összes szöveget, és mindenkinek súgtam. Élveztem a szereplést. Édesanyám balett-táncos volt, az Operában táncolt 40 évig. Ott nőttem fel a balettosok között, bent voltam a próbákon, az előadásokon, imádtam a nyüzsgést, a jelmezeket, a felhajtást…
Mégsem lettél színésznő.
Édesanyám hatására. Ő pontosan átlátta, hogy ezt a szakmát csak úgy érdemes csinálni, ha abból meg lehet élni. Ez itthon nagyon nehéz, mert sok a színész, kevés a szerep, ráadásul a próza műfaja nem nemzetközi. A színház világa minden országban zárt, és ha valakinek nincs anyanyelvi tudása, akkor esélye sincs bekerülni. Ezzel szemben az operának megvan az az előnye, hogy az ember nyugodtan próbálkozhat külföldön.
Gyerekként is szerettél énekelni?
Mindig szerettem énekelni és szerettem a zenét is, 8 éves koromtól fuvoláztam. Persze nem volt ez tudatos, egyszerűen csak élveztem. Ének-zene tagozatos osztályba jártam, a gimis években tagja voltam az Angelika leánykarnak, amely egy félig profi kórus. Kijutottam velük Amerikába, sőt még a Notre Dame-ban is énekelhettem. Hatalmas élmény volt! Egy volt kórustag, aki operaénekes lett, a helyes légzéssel kapcsolatos órákat tartott, ahova én is csatlakoztam. Ott nyílt ki a hangom, és az ő javaslatára kezdtem el komolyan foglalkozni az énekléssel. Aztán 18 évesen Schultz Katalin lett az énektanárom.
Az első kőszínházas szerep: Lili bárónő, Kecskemét, 2009
Innen egyenes út vezetett a Zeneakadémiára?
Nem. Tudatosan készültem a B-tervre. Az érettségi után a Pázmány bölcsészkarára jelentkeztem, magyar-angol-kommunikáció szakra. Végül csak a kommunikáció maradt, amit már az Akadémia mellett fejeztem be.
És mikor került képbe az Akadémia?
Körülbelül harmadéves lehettem, amikor már tudtam, hogy el akarom kezdeni. Persze azzal is tisztában voltam, hogy nagyon kemény a felvételi: a komplex zeneelméleti tudás mellett zongorázni is tudni kell, amit én korábban sosem próbáltam. De „ide nekem az oroszlánt is” szellemiséggel belevágtam. Természetesen nem vettek fel, a harmadik rostán kiestem… Nagyon elszánt voltam, ezért a Pázmány mellett egy évig a Szent István konzervatóriumba jártam, hogy felkészüljek a következő felvételire.
Lehár Ferenc: A víg özvegy, Debrecenben, 2013. Galavari Hannaként
A befektetett munka megtérült, és másodszorra felvettek.
Igen! 2005-ben kezdtem, Pászthy Juli néni vett a szárnyai alá, ő lett az énekmesterem. Az első két év igazán sok kitartást és elszántságot kívánt. A harmadik év után lehetett szakosodni, de én úgy éreztem, még nem tartok ott, hogy opera szakos legyek. Ennek ellenére az opera szakosok két előadásába is bekerültem. Ugyanebben az évben Kecskeméten meghirdettek egy előéneklést Lili bárónő szerepére, és megkaptam. Ez volt az első kőszínházi főszerepem.
Milyen élmény volt az első premier?
Azzal kezdeném, hogy milyen élmény volt az első olvasópróba… Azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák. Prózai gyakorlatom egyáltalán nem volt, de hamar beleszoktam. Azt hiszem, a bemutató a szüleimnek és nekem is örök emlék marad. Izgalmas időszak volt, a próbák és a rengeteg előadás. Sokat köszönhetek ennek a szerepnek.
Mi jött ezután?
A diplomakoncert, az első önálló koncert, és a kérdés: hogyan tovább? Játszottam Kecskeméten A nyomorultak és A víg özvegy című előadásokban, de ezután csak kisebb színházi munkáim voltak. 2012-ben úgy döntöttem, ha abban az évben nem sikerül elérnem valamit, akkor befejezem. Aztán megismertem Kaposy Margitot, aki azóta is az énektanárom. Közben civil munkát vállaltam: voltam recepciós egy magánkórházban, és produkciós asszisztens az RTL Klubnál. Mellette folyamatosan előéneklésekre jártam vidéken és Budapesten is.
Szerelmi bájital, Erkel színház, 2014. Giannettaként, a Nemorinót éneklő Balczó Péterrel
És bekerültél az Operaházba.
Pontosan emlékszem, hogy 2013. február 24-én kaptam életem első felkérő levelét! Több hónapos felkészülés, előéneklés után beválasztottak. A legnehezebb talán a várakozás volt, hogy folyamatosan fenntartsam a motivációmat és lássam a célt. De sikerült. Szerepet kaptam a Szerelmi bájitalban, a Figaro házasságában, a Parázsfuvolácskában és a Rigolettóban.
Miklósa Erika egyszer azt mondta, ő olyan, mint egy versenyló.
Nagyon találó ez a hasonlat. Az énekesi pályán egyszerűen soha nem lehet hátradőlni, mert mindig van valaki, egy rendező, egy karmester, aki azt mondhatja, hogy „nem ő”. Nincs olyan, hogy rossz nap, mindig százötven százalékot kell nyújtani. Mindegy, hogy épp fáradt vagy, vagy nem ettél, amikor elkezdesz énekelni, már nem lehetsz saját magad. Én ezt most tanulom.
Francia királykisasszony a János vitézben (Erkel Színház) Haumann Péterrel és Nyári Zoltánnal
(Fotó: Csibi Szilvia)
Mennyit gyakorolsz?
Mit jelent gyakorolni? Minden nap énekelek, rendszeresen járok az énektanáromhoz, mert nagy szükségem van a vezetésére. Nem értek egyet azokkal az énekesekkel, akik azt mondják, nekik már nem kell… Szerintem, aki ezen a pályán van, annak igenis fontos a folyamatos külső visszajelzés. De nem csak az éneklésben kell állandóan fejlődni, a belső nyugalmat és a megfelelő önbizalmat is tanulni kell. Hogy elhiggyem, jó, amit csinálok.
Miben láthatunk?
Májusban négy alkalommal kerül színpadra a Figaro házassága, melyben Barbarina szerepét énekelem. Június 1-én a Budapesti Filharmóniai Társaság koncertjén énekelek, ahol a Faust ünnep keretein belül a témához kapcsolódó remekműveket mutat be a zenekar. Aztán pedig jön az idei nyár legnagyobb kalandja: kéthetes operaturné Japánban!
