2016. január 29. | marieclaire.hu

„Azt érezzük, hogy itt odafigyelnek ránk” – interjú Ember Márkkal és Medveczky Balázzsal

Húszéves születésnapját és egyben ezeregyszázadik előadását ünnepeli A dzsungel könyve a Pesti Színházban. Dés László, Geszti Péter és Békés Pál zenés játékában, melyet Hegedűs D. Géza álmodott és rendezett meg, már számos fiatal színművész bizonyíthatott. Ősz óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművészhallgatói, Ember Márk és Medveczky Balázs is a „Dzsungel" csapatát erősítik.

Bár osztálytársak vagytok, és a Vígszínházban vagytok mindketten szakmai gyakorlaton, alig tudtunk összehozni egy interjúidőpontot, ami mindkettőtöknek alkalmas. Ennyire sűrű napjaitok vannak?

Medveczky Balázs: Délelőtt és esténként a Vígben próbálunk és játszunk, délután és éjszaka pedig az egyetemen dolgozunk.

Ember Márk: Emellett közreműködünk a bábrendező-hallgatók vizsgáiban is, ezek plusz elfoglaltságot jelentenek. De panaszra semmi okunk, hiszen ezt szerettünk volna csinálni, és szerencsére rengeteg lehetőséget kapunk a Vígszínházban.

Hogy érzitek a Vígben magatokat?

Márk: Nagyon vágytam ide gyakorlatra, mert az kívülről is látszott, hogy itt sokféle dologban kipróbálhatja magát az ember. A Víg nagyon ideális hely arra, hogy olyan helyzetekben is helytálljunk, amire az egyetem első három éve – iskola mivolta miatt – nem adhatott lehetőséget.

Balázs.: Prózai és zenés előadásokban is bizonyíthatunk, és nagyon sok éles helyzet is adódik.

Például?

Márk: Megtapasztaltuk, hogy milyen beugrani egy szerepbe. Az egy nagyon különös tudatállapot, miután ötkor csörög a telefon, hogy valaki lebetegedett és realizálod, hogy pár óra múlva te énekeled a dalát. Ilyenkor nincs idő sokat gondolkodni, és az időt húzni. Irány a színház, és gyorsan megtanulod a dalt. Itt végre olyan megoldásra váró problémákkal találkozunk, amelyek valóságosak egy társulat életében. Ez szuper dolog!

Balázs: A másik nagyon fontos a gyakorlat során az, hogy láthatjuk, a tapasztalt kollégák hogy léteznek és működnek egy-egy szituációban, vagy a próbafolyamat alatt. Rengeteg olyan helyzet van, amit én még nem tudnék megoldani, de az, hogy a Vígszínház művészeitől tanulhatok, nagy megtiszteltetés.

Márk: Azt érezzük, mióta itt vagyunk, hogy odafigyelnek ránk a kollégák. Talán mondhatom, hogy megszerettek minket, és valahol nekik is fontos lett a mi fejlődésünk. Amiben tudnak, segítenek, de közben mégis partnerként kezelnek minket. Ez csodálatos!

Balázs: Én az elején kicsit féltem attól, hogy a nevünk mellett az „e.h.”, azaz egyetemi hallgató rövidítés majd meghatározza az itteni helyzetünket. De ez egyáltalán nem igaz. Kollegáknak tartanak minket.

Az önkeresésben és az önismeretben mit ad a színházi munka, most hogy kiléptetek abból a hároméves burokból, ami az egyetemen körülvett titeket?

Márk: Az egyetemen mindig egy feladatra koncentrálunk, azt gyúrjuk, és azon keresztül ismerjük meg magunkat. A színházban minden este egy más típusú előadásban kell teljesíteni. Ez a fő újdonság. Korábban azt gondoltam, hogy az első három év lesz a legnehezebb, amikor a beledet is kidolgozod és éjjel-nappal azt az egy rád bízott feladatot próbálod megoldani. Aztán rájössz, hogy most még több dolog van, sokkal koncentráltabban kell használni az agyadat.

Balázs: Valóban, másod- vagy harmadévben előfordult, hogy egy-egy éjszakai próba után azt mondtam a büfében, hogy már várom a negyedévet, akkor majd több szabadidő lesz. Hála az égnek, ez nem így lett. (nevet) Nagyon nagy szerencse, hogy ennyi feladatot kapunk.

Ősszel debütáltatok A dzsungel könyvében, Balázs, mint Maugli, Márk, mint Sír Kán. Belegondoltatok akkor abba, hogy ez a legendás előadás mindjárt 20 éves, és ti is a figyelem középpontjába kerültök majd a szerepek kapcsán?

Márk: Annyira a feladatra koncentráltunk, hogy az ilyen jellegű plusz információk teljesen elsikkadtak. A próbatáblára persze ki volt írva az előadásszám, de nem csodálkoztam rá, hogy jé, mindjárt itt az ezeregyszázadik.

Balász: Én nagyon féltem, hiszen egy nagy múltú, legendás előadásról van szó. Mégsem „régi” előadás, nagyon él és friss. Ebbe kellett és kell méltón helytállnunk.

Van gyerekkori dzsungeles emléketek?

Balázs: Bevallom, én nem láttam, pedig színházi gyerek vagyok, a szüleim az Operában dolgoznak.

Márk: Én nyolcévesen láttam a hangosító pultból, egy családi ismerős hangosította akkor az előadást. Utána mindig azt hallgattuk a kocsiban, apukám Sír Kán dala segítségével tanított meg nekem egy csomó zenei alapvetést. Nagyon érdekes érzés, hogy azt a dalt most már én is énekelhetem a Pesti Színház színpadán.

Balázs: Húsz év alatt sokan játszották Mauglit. Nem szerettem volna utánozni senkit, egyedi szerettem volna lenni a szerepben. Néztem a nézőtérről Józan Lacit, sok gesztus van, ami neki jól áll, de tőlem idegen lenne. Meg kell találni, hogy mi az, ami átvehető az elődöktől és mi az, amit én teszek hozzá a szerephez.

A dzsungel könyve nem csak a gyerekeknek élmény, hiszen mondanivalójában elég mély ahhoz, hogy egy felnőttet is elgondolkodtasson. Számotokra mi Kipling legfontosabb üzenete Maugli történetével?

Balázs: Hegedűs D. Géza hangsúlyozza mindig, hogy a darab fő problematikája a másság. Van Mauglinak egy fontos mondata: „farkasok közt ember, emberek közt farkas.” Küzd azért, hogy valahol befogadják, de mindenhol kívülálló marad. Ez a téma ma is nagyon aktuális.

Márk, Sír Kán igazságát hogy találtad meg? Hogy hiteles légy, hinned kell benne, hogy igaza van.

Márk: Molnár Áronnak, aki előttem játszotta ugyanezt a szerepet, egy kisgyerek azt mondta, hogy Sír Kán nem gonosz, csak éhes. (nevet) Az én Sír Kánom ösztönlényként viselkedik, azt teszi, ami a dzsungel által elrendelt dolga. Pedig semmi szüksége nem lenne arra, hogy megölje az „emberkölyköt”, csak az élvezetért hajszolja. A büszkesége a fő mozgatórugója. A velejéig romlott, pökhendi és beképzelt, pedig tehetséges, igazából jó vezető lenne, ha nem csak az élvezet mozgatná. Imád kötekedni. Mivel fiatalabb vagyok, mint az Akelát játszó Borbiczki Ferenc, én nem játszhatom azt, amit Szervét Tibor húsz évvel ezelőtt. Ez egy fiatal, feltörekvő srác, akit az egója és önzősége tesz romlottá.

Balázs: Ami pedig Maugliban még érdekes lehet, hogy ő egy előadás alatt felnő. Jelenetről jelenetre érik, és elveszíti egyszer csak a naivitását. Azt hiszem, még kell pár előadás ahhoz, hogy igazán meg tudjam majd mutatni minden színét ennek a figurának.

Az egyetem közönsége egészen más, bennfentes, a tanárokból és családtagokból, barátokból áll. A Vígben találkoztatok először az igazi közönséggel. Milyen volt ez a találkozás?

Márk: Más, amikor a Jó estét nyár, jó estét szerelemben újságot árulok, vagy ha Sír Kán vagyok. Mostanában kapok facebook-üzeneteket egy-egy előadás után. Gratulálnak, vagy finoman jelzik, hogy szívesen megismernének személyesen is. Ilyen az egyetemen nincs. Ezt meg kell tanulni kezelni. Persze nagyon jó érzés, és igyekszem mindenkinek válaszolni. Az egyetemen mindenki azért küzd, hogy észrevegyék, és tartsák őt számon. Aztán ez egy ilyen üzenet kapcsán realizálódik.

Balázs: Az Ódry Színpadon játsszuk A brémai muzsikusokat, ott már volt gyerekközönségünk. Izgalmas volt látni az ő reakciójukat. A dzsungel könyvére is általában hasonló korú gyerekek jönnek a szüleikkel.

Részt vettetek a Vígnapon is.

Márk: Eszenyi Enikőtől nem csak a szerepeken keresztül kapunk lehetőséget. Az ilyen alkalmakon még közelebb kerülhetünk a közönséghez. A Vígnapon két órás műsort adhattunk az új társulati tagok mellett. Ez azt hiszem, példátlan. Főleg, hogy mi még csak egyetemi hallgatók vagyunk.

Honnan ez a rengeteg energia?

Márk: Hálátlan lenne most fáradtságról panaszkodni. Menetelünk előre, teljes erőbedobással.

Balázs.: Nyilván nem vagyunk robotok. De a néző egy adott előadásra vesz jegyet. Nem tehetjük meg vele, hogy nem teljesítünk ezer százalékon. A minap lázasan játszottam, de valahogy előadás végére sokkal jobban lettem. A színpadon elfelejted a saját problémáid.

Márk: Az egyik első Dzsungelen rosszul ugrottam, kicsit sántikáltam, de Sír Kán amúgy is sánta tigris, még jót is tett neki. Az előadás után kezdtem érezni, hogy ez bizony fáj. Féltem, hogy be kell gipszelni, menni is alig bírtam. De ahogy elkezdődött az újabb hét, és tornyosultak a feladatok és kihívások, valahogy tompult a fájdalom. Sok minden agyban dől el. Hihetetlen az az energia, ami a színházból árad.

Szerző: Molnár Karesz

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Férfitest, a maga valójában a Frankofón Filmnapokon film

Férfitest, a maga valójában a Frankofón Filmnapokon