Tavaly jelent meg az életrajzi köteted – nem érzed magad fiatalnak egy ilyen típusú nagy összegzéshez?
Dehogynem, éppen ez volt az első problémám a Bunkerrajzolóval: azaz, hogy egyáltalán írjunk-e ilyen könyvet… Egyszerűen nem éreztem magam alkalmasnak erre. Nem csak azért, mert nem vagyok elég idős, hanem mert nem tartottam magamat elég érdekesnek. De aztán ez később átalakult, ugyanis ez a kötet nem csak rólam szól, mint zenészről, nem csak arról, hogy hogyan élem meg a dolgaimat, hanem arról is, hogy hogyan kezdjünk valamit magunkkal, például úgy, hogy a problémáinkat nyílttá tesszük. Másrészről: ez egy generációsztori. Egy univerzális történet, aminek most épp én vagyok a szócsöve. Nem arról szól, hogy nekem alkoholista az apám és ettől rettegett az anyám, hanem hogy nekünk alkoholista az apánk és nekünk rettegett az anyánk.
Meglepő őszinteséggel beszélsz benne a szociális hátteredről, a drogokról. Ez a könyv is terápia volt?
Nem igazán. Létezik egy olyan teória, hogy az emberek jelentős hányadát az őket körülvevő társadalom betegíti meg. Manapság már az aktívan dolgozók 60%-a mentális problémák miatt megy táppénzre. Ha kisarkítva akarok fogalmazni, akkor attól betegszel meg, hogy minden egyes nap a személyiséged polírozott mását kell mutatnod a külvilág felé és még magadnak is hazudsz erről. Nem nagyon mondod,hogy „tök pocsékul vagyok, mert apám megint berúgott” vagy hogy az is baj, hogy ” anyám szarul nevelt fel.” Az ilyesmit nem támogatja ez a társadalom, a dogmák, amik között kénytelen vagyunk nap mint nap létezni. Szóval inkább fogjuk ezeket a problémákat, becsomagoljuk őket, eltesszük a szekrénybe, ott meg halmozódnak.
Nem volt nehéz mindezt kitenni a kirakatba a nagyközönség szeme elé? Magadat.
De. Viszont a tanulság végül is az, hogy nem haltam bele, ugye? Persze ehhez kellett a közös munka intimitása – Géczi Jánossal akkor már három éve dolgoztunk együtt – és a könyv papírszaga – az a tény, hogy ez irodalmi mű, és nem biztos, hogy olyan sok kézben forog majd. Egy dokumentumfilmben nem hiszem, hogy elmondtam volna ugyanezeket.
Egyébként Géczi Jánossal hogy kerültél össze?
Annak idején meghívott minket az Éjszakai egyetem programsorozatára, amit a veszprémi egyetemen szervezett. Hívott olimpiai bajnokokat, költőket, csupa érdekes embert, nem is igazán értettem, mit akarhat tőlünk. Bár én mindig is kerestem a kapaszkodókat, hogy olyan közegben élhessek, ami inspirál, és segít – mondjuk a dalszövegírásban.
Elkezdtem faggatni Jánost, hogy ért-e a költészethez, tudna-e segíteni? Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy írt már több tucat könyvet, József Attila-díjas költő, a kisujjában vannak a versformák és a rímek. (nevet) Azt hiszem, rá mondanák, hogy poeta doctus, de mindegy is. Ő mutatott technikákat, hogy könnyebben menjen az írás, és azóta is rendszeresen viszek hozzá dalszövegeket – ezeket együtt átnézzük, kiveszünk négy jelzőt, fél sorral rövidebb lesz, versszerűbbé válik.
Az új albumotok eléggé más, mint a korábbiak. Szerinted miben különböznek leginkább az új számok a régiektől?
Szerintem ezek a számok egészen jól felvállalhatóak. Úgy értem, sok korábbi dalunk nem működik koncerten, de most tudatosan olyanokat szerettünk volna írni , amiket el lehet játszani élőben. Kicsit egyszerűsítettem magamon, a szövegek sem vesznek el a metaforák erdejében. Ezek rövid tömör dalok, olyanok, mint egy-egy zip fájl, vagy egy pofon.
A címadó Tudom Milyen kicsit olyan, mint egy dühös odamondás.
Igen, ez jó meglátás. Most épp csapatépítő tréningen vagyunk a zenekarral, és pont tegnap mondtam a fiúknak, hogy ez az album számomra egy autó, aminek hiányzik a csomagtartója – vagy inkább a teljes hátulja. Elmegy anélkül is persze, ráadásul sokkal gyorsabb, de csonka, levágott. És persze szándékosan ilyen.
Egyszer azt mondtad, ha tehetnéd, akkor nem ilyen zenét csinálnál, hanem sokkal alternatívabb dalokat, akár a zajzene irányába is elmennél.
Ez így is van, de az a helyzet, hogy ebben az országban élünk, a közönségnek zenélünk, és én nem tudom átszabni a kereteket. Ahhoz próbálunk alkalmazkodni, ami van, olyan zenét írnunk többé kevésbé, ami érvényesülhet egy koncerten, ami még befogadható. Hiába gondolom én azt, hogy az ipari zajok, és a fura csattogások menő dolgok, ezek a zenehallgató emberek jelentős részét nem hozzák lázba.
Érdekes, hogy ezt így kimondod. Hogy az artisztikus törekvéseken túl piaci igényeket szolgáltok ki.
Nekem inkább az a furcsa, ha ezt valaki nem vállalja fel. Mi nem örömzenélő gimis banda vagyunk. Nekünk ez a fő foglalkozásunk. Persze van olyan zenész, akit nem érdekel, hogy a közönség mit fog szólni a dalaihoz, de én nem így működöm. Leginkább átgondolom, hogy mi az, amit képes vagyok magamból kiadni úgy, hogy az emberek számára is feldolgozható maradjon. Aztán vannak más keretek is, amik megköthetik a kezem: például muszáj, hogy legyen valamilyen refrén, különben az egész dal használhatatlan. Múltkor írtam egy számot, amiben nem volt, a többiek semmit nem tudtak rá mondani – egyszerűen nem működött a dolog.
Akkor a Vad Fruttik mennyire vagy te?
Valamennyire én vagyok. De sok az olyan szöveg és dalkezdemény, amit végül nem csinálunk meg. Egyszerűen azért, mert tudjuk, hogy nem lenne felvevőközege.
Szerinted vannak új, fiatalabb rajongói is a Vad Fruttiknak, vagy a régi kemény mag jár a koncertekre?
Biztosan vannak újak, ugyanis én azt látom, hogy egyre több ember jön a koncertjeinkre, őket az új albumokkal találjuk el – legalábbis ezt feltételezem. Próbáljuk egy bizonyos fokig tudatosan építeni a zenekart, az imidzset például, azért, hogy minél több emberhez eljuthasson a zene. Persze ezért még nem fogunk popslágereket írni, de nagyon is érezhető, hogy magunkhoz képest egy könnyebben befogadható albumot készítettünk. Pláne, ha összehasonlítjuk az előző, Darabok című lemezzel. Az elég morcos lett: akkoriban én is padlón voltam, és a zenével is igen mostohán bántunk, mármint ami a popkereteket illeti.
Olvasgattam az új album számai alatt a kommenteket, ott bőven akadtak, akik a régi stílust követelték.
Akik a régi stílust szeretik, ne bánkódjanak, mert vannak nekünk régi dalaink is, a Youtube nem felejt, és koncerten is mennek. De egy kicsit olyan ez, mint számon kérni a Depeche Mode-on, hogy az új számok miért nem hasonlóak, mint az Enjoy the Silence? Az Enjoy The Silence-t szeretted? Hát hallgasd azt.
Előbb említetted, hogy éppen csapatépítő tréningen vagytok. Hogyan kell egy ilyet elképzelni?
Leülünk, és megkezdődik egy közös beszélgetés, kijelöljük a fontosabb stratégiai pontokat. Elsősorban praktikus szempontokat sorjázunk, ilyenkor szó esik a zenekari beruházásokról és hasonlókról, utána pedig megpróbáljuk felvázolni az elkövetkező 5 évet nagyvonalakban. Felépítjük, hogy mi mentén szeretnénk haladni. Aztán ha ez megvan, elkezdünk inni! (nevet) Múlt éjjel például azt kellett elmondanunk egymásnak, hogy milyennek látjuk a másikat, és azt is sorra vettük, hogy ki mit nem szeret a másikban. Végül nem fajult verekedésbe a dolog (nevet). Egyébként már nagyon kellett ez, évek óta tervezgettünk valami ilyesmit.
Úgy tűnik, nagyon tudatosan építed a karriered, a zenekar imidzsét. Viszont a magánéletben nem tűntél ennyire tudatosnak. Vagy most már az vagy?
Sokáig úgy láttam, hogy ez valami teljesen ösztönös dolog, csak valahogy eddig nem fedeztem fel magamban a saját tudatosságomat. Amikor rossz passzban voltam, jó ideig nem jöttem rá, hogy miért is vagyok olyan, amilyen. Ezt valahogy nem tanítják meg gyerekkorban. Nem tanítják meg, hogyan reflektálj önmagadra, nem tanítják meg, hogy a saját sorsodért nem hibáztathatsz mást. Valahogy kiveszik az ember kezéből már gyerekkorában az önrendelkezés jogát. Tagozódj be, légy hasznos „jóember”, de, hogy ez egyénekre lebontva, személyre szabva mégis hogy működik, arról vajmi keveset hallunk. Én az önismereti tréningben hiszek, és a kimondásban – úgyhogy lelki működésekről elég sokat írok a dalszövegeimben.
Hogyan látod most a Vad Fruttikat a magyar zenei szcénában? Alternatív együttesként pozícionálnád magatokat?
Prieger Zsolti azt mondta rólunk, hogy „mi vagyunk Ákos alternatív-okos megfelelője”(nevet). Szerintem a klasszikus alter zenének vége. Nem működik már az, ami a nyolcvanas, kilencvenesek években – kevés a tartalom, az olyan dalszöveg, ami engem igazán megdolgozna. Mostanában azt mondják el a divatos zenekarok, hogy hogyan éld az életed, ha süt a nap, és erre emberek ezrei csápolnak. Fogalmam sincs, hogy ez hogyan lehetséges, nekem ugyanis mindig fontos volt a szöveg milyensége/mélysége. És ebben a világban, ahol rohad körülöttünk minden, ahol ezerrel sikkasztanak, ahol nyomor van, pocsék egészségügy, az nekem nem releváns üzenet hogy „élvezd”. És ennek is társadalmi okai vannak. Simán lebontom neked az egészet az y generáció, sőt az egész magyar társadalom közömbösségére, amikor nem érdekel már, hogy mi miért történik, csak hadd élj egy kicsit. Ezt is el tudom fogadni, de nem hiszek ebben az útban.
Azért csak vannak még fiatal bölcsészek, akik verseskötettel járnának Kispál koncertre.
Istenem, de szép lenne az. Remélem, hogy vannak.
