Így lett Robert Mapplethorpe anyu kedvencéből a meleg szubkultúra fotósa

2016. június 15. |

Dokumentumfilm készült a péniszeket megörökítő legendás fotográfus életéről.

A Ludwig Múzeum 2012-ben rendezett kiállítást Robert Mapplethorpe munkáiból, és még a művész 1989-es halála után sok évvel is bőven voltak, akik a műkedvelő udvariasságával együtt is pirulva vagy minimum távolságtartással szemlélték a falakról lógó, fekete péniszeket megörökítő fotókat.

Mapplethorpe elsősorban valószínűleg így, saját maga által is ördögszarvakkal ábrázolt, ellentmondásos művészként él a fejünkben, akinek sok munkáját politikusok és önjelölt erkölcsrendészek kétségbeesetten próbálták betiltani és elpusztítani. A vállaltan meleg művész a fülledt szex korában, a 70-es években a legextrémebb melegbárok rendszeres vendégeként nem csak egyszerűen meztelen férfiakat fotózott, de fotóival lerántotta a tabut a homoszexuális szabo-mazo szexbárok korábban ismeretlen világáról is. Fényképei egyszerre voltak műalkotások, kordokumentumok, és személyes naplóbejegyzések melyek a drogokkal és könnyű szexszel teli éjszakai életben való alámerüléseit követték végig.

Ezt nagyjából tudjuk. De az talán kevésbé ismert tény, hogy Mapplethorpe hosszú évekig minden vasárnap templomba járt, hogy testvérei közül ő volt anyukája kedvence és hogy jó darabig annyira hidegen hagyta a fényképezés, hogy iskolai feladatára az apja által készített negatívokat tervezte beadni. Fenton Bailey és Randy Barbato dokumentumfilmje a legendás fotográfus életét veszi górcső alá, megszólaltatva egy rakás fontos embert Mapplethorpe életéből a híres szeretőktől kezdve fia művészetétől idegenkedő édesapjáig.

És bár a beszámolók izgalmasak (különösen azok számára, akik kevésbé ismerik Mapplethorpe művészetét) a film inkább hasonlít egy mozivászonra gyúrt tárlatvezetéssel turbózott múzeumi élményre, mint a mostanában divatos, vizuálisan is izgalmas dokumentumfilmekre. A legendás Mapplethorpe-képek vetítése mellett többnyire beszélő fejeket látunk, és itt-ott becsúszik néhány archív hangfelvétel (magától a művésztől) is, de az elhangzó információk általában simán vannak annyira érdekesek, hogy az ingerszegény kép ellenére is lekössék a figyelmünket.

És ami még fontosabb: a Mapplethorpe: Look at the pictures nem csak a polgárpukkasztó, pimasz művészt mutatja be, hanem azt a Mapplethorpe-ot is, aki kőkemény koncentrációval, hihetetlenül tudatosan törekedett az alkotó halhatatlansága felé, azt a Mapplethorpe-ot, aki még kokaint is azért adott a technikusnak, hogy az gyorsabban hívja elő fotóit. Aki szex után azonnal fényképeket készített a hajnali fényekben, és aki megfogadta, hogy az emberek egy napon róla fognak majd beszélni az ágyban, egymás mellett heverészve. Aki nem csak a meleg szexet tette művészeté, de az art worldből kirekesztett, kertvárosi apukák hobbipincéjébe száműzött fotográfiát is. Persze nem elhanyagolható áron: akármennyire is óvatosan fogalmaznak a megszólalók a fotós-zseni kultuszától gúzsba kötve, nem nehéz kihámozni a tényekből, milyen ember lehetett Mapplethorpe: mindenkin átgázoló, céljai érdekében bármire képes őrült lángelme, aki saját tehetsége teljes tudatában használta nem csak a meleg underground de a művészvilág testjeit-elméit is.

Az intim pillanatokkal teli portréfilm elsősorban nem emberfeletti géniuszt vagy istentelen felforgatót idéz meg a vásznon (bár Mapplethorpe kétségtelenül mindkettő volt), hanem egy olyan tehetséget, aki elhatározással és kitartó munkával írta be nevét a történelembe. Hogy “sátáni” húzásai, – ami alatt egyáltalán nem a péniszek lefotózását, hanem sokkal inkább a lelkiismeretfurdalás nélküli előregázolást és a határtalan önhittséget kell érteni – elmosódhatnak-e fekete-fehér képei hátterében, azt mindenki döntse el maga.

(Premier: június 16, Magyarhangya, Cinefil Co.)

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra