Nicole Kidman volt Cannes királynője

2017. május 30. |

A 70. cannes-i filmfesztiválon taroltak a nők és díjazták az isteni Joaquin Phoenixt is, a magyarok viszont hoppon maradtak. Helyszíni tudósítónk összefoglalója.

A cannes-i filmfesztivál a 70. születésnapját ünnepelte idén, és ebből az alkalomból a vasárnap esti díjkiosztó gálán a szokásos elismerések mellett egy speciális, évfordulós díjat is átadtak, amit Nicole Kidman kapott. A döntés cseppet sem meglepő: a júniusban 50. életévét betöltő sztár dominálta ebben az évben a programot, három szuper filmben és egy kiváló tévésorozatban (!) is szerepelt.

Kemény lányiskola-igazgatót alakít Sofia Coppola Csábítás (The Beguiled, hazai premier: augusztus 31.) című, az amerikai polgárháború idején játszódó filmjében, amelyben az iskola kis közössége befogad egy ellenséges, sebesült katonát (Colin Farrell), aki totálisan feldúlja a férfiak közelségéhez nem szokott lányok és nők életét. A Pedro Almodóvar által elnökölt, Will Smith-t és Jessica Chastaint is felvonultató zsűritől a Csábításért Coppola elnyerte a legjobb rendezés díját, ami történelminek nevezhető: ez mindössze a második eset a fesztivál történetében, hogy nő kapta a díjat, eddig csak a szovjet Julija Szolnceva nyert 1961-ben Lángoló évek című filmjével.

Kidman hasonlóan hűvös és kiismerhetetlen figurát játszik Yorgos Lanthimos versenyfilmjében, az Egy szent szarvas meggyilkolásában (The Killing of a Sacred Deer, hazai premier: ősz), amelyben szintén Colin Farrell a partnere: egy házaspárt alakítanak, akik két gyerekükkel A stepfordi feleségekre emlékeztetően merev tökéletességben élnek, míg egy racionálisan nem megmagyarázható esemény szét nem robbantja ezt a bizarr idillt. Ennél többet nem árulhatok el róla, tipikusan az a film, amire érdemes minél kevesebb előzetes információval beülni, és garantált az agyeldobás.

Az agyeldobás elég jól leírja Kidman harmadik filmjét is: ebben jégkirálynő helyett David Bowie-s fizimiskájú punkkirálynő, aki egy Földön turistáskodó űrlény csajban (Elle Fanning) fedez fel punkénekesnői tehetséget. A How to Talk to Girls at Partiest John Cameron Mitchell rendezte, aki a meglehetősen merész Shortbust is csinálta, és ez sem egy kisgyerekeknek való mese. Viszont igazi bulifilm, amelynek a vörös szőnyeges premierjén az ezüstszínű Rodarte-kreációban tündöklő Kidmant körüldongó színészek a filmben viselt, őrült űrlényjelmezeikben vonultak fel.

És akkor itt volt még Kidmannel A tó tükre (Top of the Lake) című sorozat hatórás második évadja is, amelyet teljes egészében levetítették Cannes-ban. Ez forradalmi újításnak számít: a fesztivál idén először engedett be a programjába hagyományos tévésorozatokat (tévéfilmeket már korábban is levetítettek párszor, de ez sem jellemző), A tó tükre mellett az új Twin Peaks első két részét is leadták. A programigazgató, Thierry Frémaux ugyan hangsúlyozta, hogy ezek csak a két alkotó, Jane Campion és David Lynch miatt kerültek a válogatásba, de azért nagyon úgy tűnik, Cannes is érzi, hogy a tévés tartalmak előretöréséről tudomást kell vennie, és valamiképpen alkalmazkodnia kell a helyzethez, ha nem akar meghaladottá válni.

A fesztivál a Netflixet is beemelte, de ez nem volt problémamentes, a francia moziüzemeltetők ugyanis felháborodtak a két Netflixes film – Bong Joon Ho Okja című dilije, amelyben Tilda Swinton egy óriásdisznókat tenyésztő nagyvállalat feje és Noah Baumbach The Meyerowitz Stories című Woody Allen-utánérzése Adam Sandlerrel – versenyben szereplésén. A probléma, hogy ezek egyhamar nem fognak francia moziforgalmazásba kerülni, már csak azért sem, mert a Netflix először mindig a neten teszi elérhetővé a filmjeit az előfizetőinek, a francia törvények szerint pedig a mozipremiernek három évvel (!) meg kell előznie az online premiert. A fesztivál természetesen nem engedett a mozisok követelésének, hogy hajítsák ki a programból a két filmet, viszont azt a döntést hozták, hogy jövő évtől csak olyan alkotásokat válogatnak be, amelyeknek garantált a francia moziforgalmazása.

Mivel minden évben más a zsűri, nagyon nehéz előre megsaccolni, hogy kik kapják a díjakat; az idei év abból a szempontból hozott kisebb meglepetést, hogy a díjazottak közt sehol egy háromórás, befogadhatatlan tudatfolyam vagy egy ismeretlen Fülöp-szigeteki színésznő, viszonylag könnyen nézhető filmeket és híres színészeket ismertek el. Az Arany Pálmát a svéd Ruben Östlund kapta The Square című társadalmi szatírájáért (hazai premier: ősz), amely egy múzeumi kurátorról szól, aki elvben iszonyú felvilágosult, művelt és előítéletektől mentes, valójában azonban lenézi a nőket és fél betenni a lábát a lakótelepre, ahol a csórók élnek, és gyengeségei a vicces és a nyomasztó határán billegő jelenetekben buknak ki szép sorban.

A zsűri nagydíját Robin Campillo 120 battements par minute (120 Beats Per Minute) című, 90-es évek elején játszódó, megrendítő AIDS-drámája kapta, amely egy melegaktivista-csoportról és annak két, egymásba szerető tagjáról szól, és sejthető, hogy ha Pedro Almodóvaron múlt volna, akkor ez a film vitte volna el az Arany Pálmát: a rendező a gálát követő sajtótájékoztatón könnyes szemmel dicsérte a filmet, és megjegyezte, hogy a zsűri demokratikus módon működött, neki elnökként is csak egy szavazata volt, akárcsak a többieknek.

Ha viszont Will Smithen állt volna a döntés, akkor mi magyarok jártunk volna jól: a sztár imádta Mundruczó Kornél Jupiter holdja című versenyfilmjét, ami semmilyen díjat nem nyert. Smith a sajtótájékoztatón lelkesen áradozott róla, hangsúlyozva, hogy biztos benne, hogy többször meg fogja még nézni. Nem teljesen meglepő, hogy az ezoterikus témákra fogékony sztárnak bejött a repülő szíriai menekültfiú története, és ha lenne operatőri díj a fesztiválon, azt szerintem is nagyon megérdemelte volna: a Rév Marcell által fényképezett filmben a repüléseket egészen fantasztikusan oldották meg, már csak ezekért a lenyűgöző pillanatokért érdemes megnézni a filmet, amit június 8-án már be is mutatnak nálunk.

Talán a színészi díjak voltak a legmeglepőbbek olyan tekintetben, hogy két sztárt ismertek el: Diane Krugert az Aus dem Nichts című Fatih Akin-filmért és Joaquin Phoenixt a You Were Never Really Here-ért, amit Lynne Ramsay rendezett. A Fatih Akin-film nekem kimaradt, de az újságírók többsége nem lelkesedett érte, a You Were Never Really Here viszont egy fésületlen, de magával ragadó thrillerszerűség egy bérgyilkosról, aki megpróbál felszámolni egy gyerekprostitúció-hálózatot a maga brutális eszközeivel. Az egész film olyan, mint egy furcsa álom, és Phoenix tényleg kiváló benne. Sajnos magyar forgalmazásáról egyelőre nem tudni.

Szerző: Bujdosó Bori

Fotók: Profimédia – Red Dot

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

A Follow the Flow-val kelt fel a nap a holnap küszöbén

A Follow the Flow-val kelt fel a nap

Kortárs művészet az utcamúzeumban JCDecaux

Kortárs művészet az utcamúzeumban