Fotó: Kővágó Nagy Imre
Szenteczki Zita színházi rendező és Juhász András intermédia-művész DoN’t Eat Grouppal közös produkciójukban a műfajokat áttetsző layerekként sorakoztatták egymás mögé. A színpadon megjelenő nagyszámú alkotó pedig ezeken a rétegeken áramlik keresztül folyamatosan a darab során, ezzel mintegy meghekkelve a teret és az időt maguk körül, időnként kikacsintásaikkal biztatva a nézőt, hogy bár éppen egy tragédia bontakozik ki a szemünk láttára, mégis ér felnevetni. A szélesvásznú „Íme, a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell” elnevezésű kivetítőn a darab közben egy kísérleti filmet követhettünk végig, ami kulcsfontosságú a darab értelmezése szempontjából: a videót éppen akkor és ott forgattak a színpadon, tehát egyidőben láttuk a kész művet és a werket. Az ebben rejlő izgalmas helyzetkomikumok főleg ebből, az előadás kulissza-jellegéből adódtak.
A darab fókuszban a dimenziókon való áthatolás, mint jelenség áll, vagy éppen az azokon való áthatolhatatlanság. Maga az író, Hajnóczy, születésétől a társadalom és a valóság perifériáján élt, és onnan próbált folyamatosan helyzetbe mozdulni a végetérhetetlen kiugrási kísérletek által. De az alkohol, ami végleg odaszorította őt, erősebbnek bizonyult minden törekvésnél. Hajnóczy korai halála ellenére is meghatározó alakja a 80-as éveket megelőző magyar irodalomnak, és előfutára volt a halálát követő évtized prózai stílusának.
Fotó: Kővágó Nagy Imre
A most látott színpadi kísérletezés azért is teljesen indokolt Hajnóczy esetében, és talán ennél pontosabban nem is lehetett volna a művét színpadra vinni, hiszen ő maga is gyakran „vágott be” írásaiba filmes montázstechnika jelleggel idegen szövegeket. A prózájára annyira jellemző abszurd látomások is helyet kaptak a darabban: a helyszínen felvett különleges koreográfiákra épített álomszerű képeket loopolták be időről-időre. Fun fact: Hajnóczy éveken át korszaka egyik legmenőbb, műfaji korlátokat nem ismerő művészeti magazinjának, a Mozgó Világnak a szerzője is volt.
Fotó: Mónus Márton
Ami a zenét illeti, a többi jelenlévő művészeti ághoz hasonlóan szintén a múlt-jelen dimenziók közötti féreglyukon közlekedett oda és vissza, és kísérletisége szolgáltatta a többieknek a folyamatos áramláshoz szükséges inspirációt. Ez Sőrés Zsolt zeneszerző érdeme, akinek nevét a legendás Tilos rádió, No Wave című experimentális zenéket bemutató műsorából ismertem meg, és az előadás végén egy igazi no-wave-es hegedűszólóval vitte el a hangsúlyt a vizuálról.
