2018. április 16. | László Krisztina

A munkám a szenvedélyem: Csepeli Eszter, operatőr

Ebben a rovatunkban minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük átalakításához. Ismerkedjetek meg Csepeli Eszter operatőrrel.

Törékeny, fiatal nő a kamera másik oldalán. Csepeli Eszter azon kevés női operatőrök egyike, aki nem elégszik meg azzal, hogy dokumentumfilmekben, tévés produkciókban, videoklipekben kamatoztassa a Filmművészeti Egyetemen megszerzett tudását. Minden vágya, hogy minőségi nagyjátékfilmben is megmutathassa a tehetségét, ami nagy kihívás a férfiak dominálta filmes világban. Eszter számára az anyaság és a karrier egyformán fontos, két kisgyerek anyukájaként, egy támogató férj segítségével mindent megtesz azért, hogy vágya minél hamarabb teljesüljön.


Fotó: Polina Georgescu

A filmes világban a színészek, a jelmeztervezők, a rendezők között vannak inkább nők, az operatőrök között elvétve akad néhány. Hogyan született meg benned a vágy, hogy a kamera mögé állj?

Ahogy visszaemlékszem a gyerekkoromra, különböző képek villannak be. A legerősebb kép hat-hét éves koromból származik: utazom Budaörsön a 40-es buszon, kinézek az ablakon, és látom elsuhanni a fák levelét az ellenfényben. Ösztönösen felemelem a kezeimet, és bekeretezem ezt a képet. Ezt a klasszikus, operatőrös mozdulatot nem láttam korábban, magamtól csináltam. Már ekkor bennem volt a vágy, hogy bekeretezzem a valóságot, átformáljam, kiszedjem belőle mindazt, ami nekem fontos. De ekkor ez még nem tudatosult bennem.

Gondolom, nem rögtön a filmezéssel kezdted a világ bekeretezését.

Nem. Először a fotózás volt a szenvedélyem. Nagyon korán elkezdtem fényképezni, 10 éves koromban megkaptam a nagybátyám Zenit gépét, majd 14 éves koromtól intenzíven fotóztam fekete-fehér filmre, amelyet én hívtam elő. A kicsi panellakásunk fürdőszobájában, majd mindenhol, ahol 25 éves koromig laktam, mindig volt labor. Ekkoriban már tudtam, hogy mindenképpen képekkel akarok foglalkozni, de hogy milyen formában, az nem volt még világos. Felmerült bennem, hogy filmrendező legyek, de ezt nem akartam igazán, mert engem elsősorban a képek és a történetmesélés érdekel, a színészvezetés és egyéb más feladatok, amivel egy rendezőnek foglalkoznia kell, nem igazán. Mire tudatosult bennem, hogy az operatőri munka a legjobb egyvelege az engem érdeklő tevékenységeknek, már egy kicsit késő volt. 25 éves voltam, és a jogi egyetemre jártam.

Komolyan, ilyen érdeklődési kör mellett jogász akartál lenni?

Nem, dehogy. Az elejétől kezdve gyűlöltem a jogi egyetemet, sok minden mást csináltam mellette. Jártam cseh szakra is, és tovább folytattam a fotózást. Mindenhová vittem magammal a fényképezőgépemet, a barátaimat fotóztam, fejlesztettem magam. De ekkor még nem filmeztem. Egyszer elmentem egy filmes táborba, Velembe, ez volt az első filmes élményem. Már az államvizsga évében jártam, amikor Kende János indított egy operatőri osztályt a Filmművészeti Egyetemen. Beadtam a felvételire a jelentkezésemet, úgy, hogy senkinek sem beszéltem róla a családban. Úgy éreztem, ez az utolsó esélyem, ha nem vigyázok, jogász lesz belőlem, és elfeledhetem a vágyaimat.

Fotó: Kallos Bea

A családod mit szólt ahhoz, hogy ennyire szeretsz fotózni? Támogattak benne, vagy inkább azt mondták: a fotózás jó hobbi, de legyél inkább jogász?

Pontosan így volt. Édesapám egyáltalán nem hitt ebben a szakmai irányban, féltett tőle. Amikor végül megtudta, hogy felvételizek, elkezdett nagyon drukkolni. Öt forduló volt a Filmművészeti Egyetemen a felvételin, és ugyanebben az időszakban öt államvizsgám volt a jogi egyetemen. Ez azt jelentette, hogy három hónapig nem aludtam. Szerintem pont emiatt sikerültek nagyon jól az államvizsgáim. Olyan jól teljesítettem az államvizsgán, mint az előtte lévő öt évben soha. Az ötödik államvizsgát nem is kellett volna letennem, mert már tudtam, hogy felvettek az operatőr szakra, de azért megcsináltam. Apuval leültünk a Gellért szálló cukrászdájában és ott mesélte el, hogy annak idején rendező szeretett volna lenni, de nem lett, mert félt a középszerűségtől. Érdekes, ettől én soha nem féltem. Attól sem féltem, hogy nem lesz munkám, ez a félelem később alakult ki. Akkor annyira boldog voltam, hogy az épület, ami mellett évekig gyomorgörccsel mentem el, mert azt gondoltam, én ide soha nem fogok járni, az én épületem lett.

Az osztályodban volt más lány?

Ketten voltunk lányok és hat fiú volt még az osztályunkban.

A magyar operatőrök között sok nő van?

Most már egyre több nőt vesznek fel operatőr szakra az egyetemre. A kérdés az, hogy mikortól válik valaki operatőrré. Magyarországon egyetlenegy női operatőr van, aki nagyjátékfilmet csinált, G. Tóth Kinga, de sajnos egy betegség miatt abba kellett hagynia a szakmát. Lehet, hogy én leszek a második, már éppen a felénél tartok egy nagyjátékfilmnek.

És nemzetközi szinten sokan vannak?

Az Oscar-díj történetében idén jelöltek először nőt az Oscarra operatőr kategóriában Rachel Morrison személyében. Ez sok mindent elárul. Egyébként egész Hollywoodban a filmes szakmában a kreatív, alkotó munkát végző nők aránya 3% alatt van. Világszinten ez az arány még ennél is alacsonyabb.

Szerinted ennek mi az oka?

Patriarchális társadalomban élünk, nem a férfi marad otthon a gyerekekkel, ha betegek, hanem a nő. A stúdiók félnek rábízni egy nőre egy ekkora felelősséget és jelenlétet követelő munkát, mert nem hiszik el, hogy képes megcsinálni. A női operatőröknek egy idő után dönteniük kell: család vagy munka. A szakmailag legproduktívabb időszakukban vállalnak gyereket, mert később nem lehet. Innentől kezdve sok nő a családot választja. Az operatőri munka folyamatos jelenlétet kíván, nem lehet magunk helyett küldeni valakit. Az operatőr a rendező pszichológusa, állandóan rendelkezésre kell állnia. Ha minél több rendezőnő lenne hajlandó női operatőrökkel dolgozni, mert hisznek abban, hogy a nők is képesek erre a szakmára, hosszú távon ez jelentene megoldást.

Fotó: Achim Neufeld

Jó szakmát választottál!

Ha valaki keresi a kihívásokat, annak ez nagyon jó. Az, az igazság, hogy tényleg jó szakmát választottam. Kevesen tudják, hogy az operatőri szerep a legjobb a filmgyártásban. Te vagy a legközelebb a tűzhöz, te foglalkozol leginkább a lényeggel. Te vagy a film első nézője. Operatőrnek lenni rengeteg nehézséggel, koncentrációval jár, de akkora örömöt okoz, ami az emberben tartja a lelket.  Igazi flow-élmény. A kreativitásnak olyan egyvelege, amelyben benne van a szellemi és a fizikai alkotás. A film karmestere a rendező, az operatőrnek rá kell hangolódnia, de az elsőhegedűs szerepe az övé.

Mi a legnehezebb benne?

A kiszolgáltatottság érzése, amikor munkára vársz. A munkád a névjegyed, az, hogy milyen munkát kapsz, attól függ, milyen munkákat csináltál előtte. Lehet gyönyörűen fényképezve egy film, ha a film maga nem jó. Innentől kezdve senkit nem érdekel, hogy milyen vagy operatőrként. Nehéz elfogadni, főleg egy olyan embernek, mint én, aki szeretné a saját sorsát a kezében tartani, hogy a szerencsefaktor igenis egy fontos szempont ebben a szakmában. Néha venni kell egy nagy levegőt, elmenni kirándulni és azt mondani: én megtettem mindent, innentől kezdve Isten kezében vagyok.

Ki a példaképed a filmes szakmában?

Reed Morano. Szándékosan női példaképet mondok, hogy a nagyközönség is megismerje őt, nézzenek utána. Brooklynban született, operatőrként kezdte a pályafutását, ő rendezte A szolgálólány meséje című sorozat néhány epizódját. Fantasztikusan kreatív elme. Az első rendezésénél ő volt az operatőr is, amire minden producer azt mondja, hogy ez egy rémálom, nem lehet megcsinálni. Nem azt akarom mondani, hogy én is ezt csinálnám, de egyszer szívesen kipróbálnám.

Szerinted egy női operatőr másképp látja a világot, mint egy férfi?

Azt gondolom, hogy minden ember másképp látja a világot. Vannak bizonyos személyiségtípusok és a társadalmi berendezkedés és a biológia miatt a nők más dolgokat élnek át, máshogy látják a világot. Az operatőrök esetében nem látok különbséget. Volt olyan, hogy láttam egy filmet, azt gondoltam, férfi volt az operatőr, de tévedtem, nő volt és ez előfordult fordítva is.

Amikor megkaptad az operatőri diplomádat, mi volt a következő lépés?

A következő lépés igazából nem a diploma megszerzése volt, hanem az, hogy elkezdtem az egyetemet. Maga a Filmművészeti Egyetem nagyon jó közeget biztosított a munkához, az ismerkedéshez. Nagyon beindultam, minden munkát elvállaltam, ami szembe jött, rengeteg videoklipet csináltam.  Azt éreztem, hogy erősen kell bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. Ennek a következménye lett, hogy a Kivégzés című kisfilmünkkel 2014-ben kijutottam a cannes-i filmfesztiválra. Amikor megkaptam a diplomámat, akkor kerültem abba az élethelyzetbe, hogy gyerekeim szülessenek. Akkor találkoztam a férjemmel, és gyorsan teherbe is estem egymás után, a két gyerekemmel. Úgy éreztem, akkor teljes az életem, ha van családom, ugyanakkor megvolt bennem a félsz, hogy így nem tudok a másik szerelemnek, a munkámnak megfelelni. Nem akartam elengedni. A szülés előtt két héttel még forgattam, a kórházból is küldtem az anyagokat. Hat hónapos volt a lányom, amikor kimentem Olaszországba forgatni, és vittem őt is magammal. Én már csak ilyen őrült vagyok, nem tudok a fenekemen maradni. A gyerekeknek ezt el kell fogadni, az anyjuk egy kicsit lökött, a munkája iránti szenvedély hajtja előre. Szeretném ezt rájuk is átragasztani.

A mai modern világban, ha valaki nagyon akarja, össze tudja egyeztetni az anyaságot és a felelősségteljes munkát. Nagy erő és kitartás kell hozzá, de nem lehetetlen.

Én is ezt hiszem. Ugyanakkor élvezni kell a küzdést, máshogy nem lehet csinálni. Engem felturbóz a küzdés maga, mindig pörög valamin az agyam. Vannak önálló filmterveim, de alapvetően elsősorban operatőrként szeretnék még érvényesülni.

Fotó: Szilágyi Stefi

Mire vagy a legbüszkébb az eddigi munkásságod során?

A Kivégzés című kisfilmre. Nagyon nehéz körülmények között jött létre, nemcsak maga a forgatás volt embert próbáló, de az előkészítés is, amelyben én is aktívan részt vettem. Szűcs Petra rendezővel együtt utaztunk Kolozsvárra, a nagypapája fűtetlen lakásában laktunk, együtt válogattuk össze a kisgyerekeket a filmhez. Amikor kiderült, hogy a film bejutott Cannes-ba, újra kellett fényelni, vágni, keverni az egész filmet. De a katarzis élménye, hogy a cannes-i palota nagytermében láthatom a filmünket mindenért kárpótolt.

Hoztatok el díjat?

Nem, de önmagában is nagy dolognak számít, hogy 3450 film közül bekerülhettünk a tíz legjobb közé, amelyeket bemutattak a rövidfilmszekcióba. Ezután megugrottak a megkeresések, minőségibb munkákat kaptam, megnyíltak bizonyos kapuk. Ennek köszönhetően tavaly forgattam Norvégiában egy fél nagyjátékfilmet, amelynek a másik felét, ha összejön rá a pénz, nyáron fogjuk forgatni New Yorkban.

Milyen emlékeket őrzöl Cannes-ról? Jól lehetett kapcsolatokat építeni?

Nem. Cannes-ban networkölni csak a bennfentesek tudnak. A legjobb élményeim a csatangolásokból, az osztrigaevésből, a tengerparti ücsörgésből vannak. De számomra minden jó, ami ezután a munkámmal kapcsolatos, innen ered.

Ha valaki operatőrként nem tud nagyjátékfilmeket csinálni, milyen más lehetőségei vannak? Miből tud megélni?

Minden más operatőri munkából. Dokumentumfilm-készítésből, tévés munkákból. Én voltam a vezető operatőre a Spektrum csatorna Tabukról tabuk nélkül című dokumentumfilm-sorozatának, ami nagyon jó munka volt. Szerettem klipeket forgatni, pénzt ezzel ugyan nem lehet keresni, de sokféle technikát kipróbálhattam és a portfólió-építésre is jó volt. Az egyetem alatt Péterfi Borival, a Kiscsillag együttessel dolgoztam együtt, én készítettem a Kispál utolsó videoklipjét. Rengeteg jó fej emberrel ismerkedtem meg.

Mi a legnagyobb vágyad mostanában?

Egy olyan filmnek az operatőre lenni, mint a Testről és lélekről. Egy jó minőségű nagyjátékfilm, amelyet öröm forgatni.

Hol látod magadat tíz év múlva?

Úgy gondolom, 10 év múlva fog igazán felfelé ívelni a pályám. Nincsenek illúzióim, a gyerekeim még picik, és szeretnék még sok időt eltölteni velük. Hála Istennek, az operatőrség nem egy olyan szakma, ahonnan 65 évesen nyugdíjba kell menni. Fiatalon tart. Nagyon elégedett lennék, ha tíz év múlva kapnám meg az egyik olyan lehetőségemet, amelyben igazán megmutathatom, ki vagyok. Azt gondolom, ehhez a szakmához szükség van érésre, magamon is észreveszem, hogy jót tesz az idő múlása. A család is sokat segít. Minden alkotó embernek csak ajánlani tudom, hogy legyen családja. Hiszen hogyan tudunk egyetemes emberi történetekről mesélni, amíg azt mi magunk nem éltük át? Fontosnak tartom, hogy a női narratíva is bekerüljön a filmtörténetbe. Sőt, nemcsak a filmtörténetbe, de az irodalomba, a művészetekbe. Senkinek sem jó, ha a világnak csak az egyik felét ismerjük meg, a női oldalt is meg kell szólaltatni.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Feltörekvők: Radics Anikó, illusztrátor festő

Feltörekvők: Radics Anikó, illusztrátor

Vedd észre, leplezd le, mutasd meg! arc kiállítás

Vedd észre, leplezd le, mutasd meg!