A cannes-i bemutató után borúlátó voltál a közönség reakcióját illetően, a film mégis elvitte a kritikusok díját. Azután átértékelted az érzéseidet?
Volt egy erős benyomásom a vetítés közben. A visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy ez az érzés nem volt helyes vagy igaz. Szerencsére tévedtem. Ez nagyon örömteli, de nem írja felül az élményt. Ez olyasmi, mint amikor valaki előadást tart, és ő maga úgy érzi közben, hogy szörnyen sikerült, míg a hallgatóság arról biztosítja, hogy remek volt. Nehezen tudják meggyőzni egymást. Én is azt a következtetést vontam le inkább, hogy ezek szerint az érzékelésem elég beszűkült lehetett. Ami az izgalmi szintet figyelembe véve talán nem is olyan meglepő.
Nem lehet utólag ráfogni, hogy biztos csak a kishitűség volt?
Szerintem ez nem a kishitűség. Nagyon koncentráltam és így éreztem. Utólag szerencsére kiderült, hogy nem így van.
Az viszont elég konkrét problémád volt, hogy a nyugati közönség nem mindig tudja teljesen jól érteni a filmet. Szerinted ez jellegzetesen magyar vagy legalábbis kelet-európai történet?
Bizonyos szempontból nem, egy másikból talán az. Voltunk Sydneyben, az ottani vetítésen a terem hangulatából és a feltett kérdésekből világos volt, hogy nagyon jól értették. Ugyanakkor vannak visszatérő kérdések, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy nem minden érthető mindenki számára. Vannak olyan kulturális kódok a filmben, amelyeket nem pontosan olvas egy francia vagy egy ausztrál közönség. Nyilván mi is hasonlóan vagyunk a francia filmekkel. Nem pontosan értjük. Olyan egyszerű dolgok például, hogy Magyarországon a különórák viszonylag olcsóak, ha viszont egy gyerek mondjuk Franciaországban zeneórára és sportolni is járhat, az azt jelenti, hogy kimondottan gazdag családról van szó. Itt keletkezik egy olyan ellentmondás, hogy ha a filmbeli gyerekek különórákra járhatnak, akkor hogyhogy anyagi gondokkal küszködik a család? Emiatt azt gondolhatják, hogy a film pontatlan, vagy következetlen. De Magyarországon ez mást jelent. Más társadalmi réteg engedheti ezt meg magának. Tehát vannak a filmben olyan helyzetek, melyeket poszt-szocialista országban talán jobban vagy azonnal értenek, máshol magyarázatra szorul. A középosztály anyagi szorongásának mértéke például biztos, hogy ilyen.
Szerinted Magyarországon ez mennyire jellemző kép?
Egy átlagos, tipikus középosztálybeli nőt szerettem volna mutatni. Látszik, hogy a családnak komoly anyagi problémái vannak, próbálnak a felszínen maradni, de nincs tartalékuk. Minden hirtelen jött kiadás – például az elromlott kazán vagy a kisfiú elveszített iskolatáskája – gondot okoz. Azt hiszem, ez tipikus, és talán az is, hogy az én generációm, ahol mind kismillió különórára jártunk, próbálja minden áron ugyanezt megadni a saját gyerekeinek is.
Úgy tudom, a film alapötletét egy barátnőd élete ihlette.
Alapvetően igen, a megcsalás-szálat kivéve. Az illető, Kucserka Zsófia egyszer nekiállt leírni egy napját. Mivel irodalmár, remek formaérzéke van, nem ömlesztve, strukturálatlanul írt, hanem nagyon izgalmasan, percről percre lebontva a napot. Egyrészt volt benne egy nagy adag humor, másrészt pontosan és szívszorítóan láthatóvá vált hogyan aprózódik, mállik, töredezik szét az idő. Hogy egy kisgyerekes anya egy napjában egyik esemény sem tart 3-4 percnél tovább. Nem lehet semmiben elmélyülni, nem lehet semmit befejezni, még mondatokat sem. Ez egyszerre volt humoros és nagyon frusztráló. Hogy mi minden történik, míg az a terv, hogy kilépünk az ajtón és elindulunk az óvódába, végre megvalósul.
Mi ragadott meg benne igazán? Az anyaság vagy inkább a nők helyzete?
Azt hiszem, az fogott meg, hogy ami ott történik, az valahol brutális, miközben mégis gészen hétköznapi. Nagyon sűrű az a nap, nagyon fáradt mindenki, ott vannak az anyagi problémák, de ezt jelenti felnevelni egy gyereket. Van valami lila köd a gyerekvállalás körül, de ha közelebb lépünk és megvizsgáljuk, szó szerint minden percét megnézve, akkor meglátjuk, ki milyen igényeiről mond le akár éveken keresztül. Lehet, hogy csak akkor tud magával foglalkozni, amikor pisilni megy, vagy még akkor sem, mert a gyerek már ott kopog az ajtóban. Számomra volt ebben valami szívszorító. Nyilván nem csak ez az oldala van az anyaságnak, de van benne valami eszeveszetten küzdelmes is. Közben az ismerősi körömben történt egy válás, ebből a két eseményből állt össze végül a film. Na meg a sokféle család életéből, például a szomszédasszonyoméból vagy az unokatestvéreméből, akiknek rendszeresen a nyakára jártam történetekért és figurákért.
Nemrégiben publikáltak egy kutatást (Nőügyek 2018) amiből kitűnt, hogy a gyereket nevelő édesanyák vannak a legnehezebb helyzetben az országban, rengeteg láthatatlan munkát végeznek és nagyon kevés segítséget kapnak. Erre az állapotra is szerettél volna reflektálni a filmben?
Olvastam a kötetet, megrendítő. Nagyon pontosan kirajzolódnak élethelyzetek egy-egy mondatból, akár félmondatból, amit az interjúalanyoktól idéznek. A filmbéli családnak jobb a helyzete: van autójuk, lakáshitellel ugyan, de van lakásuk, van nagymama, aki segít, van munkájuk és egészségesek a gyerekek. Még így is nehéz, de ha valamelyik láb kicsúszik, akkor aztán igazán az lehet. Nekem nem is jutott eszembe, ami a kötetben olyan markánsan megjelenik, hogy a középgenerációs nők sokszor beszorulnak a gyereknevelés, másrészt az idősebb generáció, tehát a szüleik ápolása közé. Miközben még dolgoznak is.
Mindeközben pedig a kormány a nők gyerekvállalását sürgeti…
Lehet sürgetni, de lehet, hogy inkább meg kellene érteni, hogy miért nem vállalnak a nők gyereket. Elég elolvasni az előbb említett kutatást a nők helyzetéről, hogy valami halvány fogalmunk legyen, hogy mi áll a nem vállalás hátterében. Nagyon egyszerű, és kézzel fogható dolgok. Sokszor beszélnek a megkérdezettek arról, hogy nem keresnek elég pénzt ahhoz, hogy bevállaljanak még egy gyereket; vagy annyit kell dolgozniuk a megélhetésért, hogy nem marad idejük, amit a gyerekükkel tölthetnénk, vagy a munkavállalás kérdése maga. Egy nőt vagy azért nem vesznek fel egy állásba, mert még nem szült, vagy azért mert vannak gyerekei, és hova teszi majd őket, ha betegek lesznek, vagy kiöregedett. Túl sokáig volt otthon a gyerekeivel, és már nem kell. A sürgetés ezen nem segít.
Így, hogy ennyire mélyen foglalkoztál az anyaság nehézségeivel, mit gondolsz most a gyerekvállalásról?
Talán attól, hogy ennyire közelről láttam a barátnőim életét, most reálisabb képem van arról, hogy mit jelent gyereket vállalni.
A film a mindennapok darálóját mutatja meg, neked most mennyire szorongató a hétköznapi rutinod?
Nem ennyire. De voltak az éltemben hasonló szakaszok, persze nem három gyerekkel cikázva a városban. Ebben a szakmában a 12-16 órás őrültekháza és a teljesen légüres terek váltogatják egymást, ami nem valami egészséges. Az utóbbi az, amikor éppen nincs munka, nem tudni, hogy mikor lesz, lesz-e, egyfajta vákuum. Ezt is el kell tűrni valahogy. Szerintem én most efelé tartok éppen! (nevet) Bár szerencsére van munkám, Horváth Lilivel, a Szerdai gyerek rendezőjével együtt dolgozunk az új filmje castingján, és ennek nagyon örülök! Ezen kívül nyár van és uborkaszezon. Legalább egy nyugodtabb időszak.
Sokan női filmként ünneplik az Egy napot, miközben feministák sokszor kritizálják azt a megközelítésmódot, ami a nőket elsőként anyaként határozza meg. Te ezt nem tartottad problémásnak?
A film főhőse egy anya. Van három gyereke, és ez erősen meghatározza az életét. Erről szól a film. Nehéz lett volna kikerülnöm ezt a szerepet ebben a filmben. Ugyanakkor a főhősnőnk dolgozik, van munkája és szereti munkáját, és párkapcsolati válsággal is rendelkezik. Tehát nem csak egy anyát látunk, de az kétségtelen, hogy az életét masszívan meghatározza az, már csak a ráfordított időt tekintve is, hogy ő gondoskodik három gyerekről.
Azonban a feminista kritika, ha jól sejtem, annak szól, amikor egy nő csak anyaként, csak az anyai szerepein keresztül látható, ráadásul úgy, hogy az láthatatlanul összeforr vele. Ő már semmi más csak a gyermekei anyja. Nincsenek egyéb vágyai, igényei, gondolatai és ötletei semmilyen téren. És ez a nézőpont ráadásul sokszor úgy tűnteti fel magát, mint a „természetest”. Mintha ez az összeforrás nőiség és anyaság között öröktől való, és magától értetődő lenne. Nagyon remélem, hogy a mi filmünkben pontosan látszik, hogy az anyaságban jó sok munkája van nőknek nap mint nap. És nem ajándékba kapták a természettől.
Gondolom, elég fontos volt, hogy a film szereplői hiteles családként működjenek. Ezt hogyan sikerült elérned?
Igen, ez nagyon fontos volt. Sosem elég csak bezárniösszeterelni két felnőttet és egynéhány gyereket egy konyhába és azt mondani nekik: képzeljétek, ti most egy család vagytok! Ettől ők még nem lesznek egy család, az világos, és ez látszani is fog a vásznon. Ezt létre kell hozni. Egyrészt a végtelenre nyúlt casting révén. Nem győzök elég hálásnak lenni a munkatársaimnak és a producereknek, hogy kitartottak mellettem ebben a sivatagi szakaszban. Horváth Lilivel és Kárpáti Gyurival rengeteget gondolkodtunk azon, hogy hihető-e az, hogy éppen ez az öt ember legyen egy család. Ha nem hiszed el, hogy ők egy család, akkor az egészet megette a fene. Másrészt a casting után azon dolgoztunk, hogy a szereplők megismerjék egymást, közük legyen egymáshoz, valamiféle viszonyulásig eljutassuk őket. Voltak állatkertben, közösen főztek, próbáltuk a jeleneteket, figyeltük, hogyan néznek egymásra, mik a személyes tapasztalataik, miket tudunk beépíteni a filmbe. Nagyon sokat segítettek nekünk a gyerekek szülei.. Találtam egy fotót nem olyan régen, ami akkor készült, amikor az összes családtag megvolt végre valahára, és elkezdhettünk próbálni. Emlékszem, ott ültem, és arra gondoltam, hogy de jó, itt a család. Már csak le kell forgatni a filmet…
Vicces módon Szamosi Zsófi, a film főszereplője épp a forgatás vége felé esett teherbe, de eredetileg nem gondoltál arra, hogy olyan színésznőt válassz, akinek van gyereke?
De, eredetileg igen. Az azonban fontosabb volt, hogy jó színész legyen. A szereplő keresés során lassan lemorzsolódott ez a szempont. Három feltétel maradt: érjen rá, legyen jó színész és tudjon vezetni!
Az Egy napa diplomázásod után 11 évvel készült el. Szerinted a film sikere után könnyebben megtalálnak majd a lehetőségek?
Remélem, hogy igen, de nem hiszem, hogy sokkal könnyebb lesz. Nem tudom kié a mondás, miszerint a legjobbat reméljük, és a legrosszabbra készülünk. Jó esetben van némi szerepem abban, hogy teremnek-e lehetőségeim, ha nem is tudom teljes mértékben ezt befolyásolni, de valamennyire mégis. Nem csak karba tett kézzel lehet várni.
Közeleg a film magyarországi bemutatója. A franciákról meg az ausztrálokról már volt szó, szerinted hogy fogadja majd a filmet a magyar közönség?
Hú, nem tudom. Nagyon tartok a magyar bemutatótól! (nevet)
Jobban, mint Cannes-tól?
Persze! Nem azért, mert annak kisebb volt a tétje, hanem mert nem egészen fogtam fel, hogy mi történik. Mint amikor valaki vakon megy át a szakadék fölött, és csak utólag ismeri föl, hogy jé, le is eshettem volna. Lehet Cannes-ban igazán rossz kritikákat is kapni. De ezt csak akkor fogtam fel, amikor a jók megérkeztek. Szóval izgulok a magyarországi bemutató miatt nagyon, kíváncsi vagyok, és fontos nekem. Szeretném már tudni, hogy mit gondolnak a nézők, működik-e. Furcsa ez a köztes állapot, hogy sokan gratulálnak, bár nem látták a filmet. Jobb lenne már tudni, hogy akkor is gratulálnának-e, ha látták volna. De addig még rengeteget kell aludni. November 8-án kerül a mozikba.
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben is!
