A gimnázium utolsó évében az embert folyton a pályaválasztással nyaggatják, kérdezgetik, hogy milyen irányba szeretne továbbmenni, hol kíván továbbtanulni. Te már akkor eltökélted, hogy médiaművész szeretnél lenni?
Nekem akkoriban még fogalmam sem volt, hogy ilyennel lehet foglalkozni. Már tizenévesként videóztam és foglalkoztam digitális képalkotással. Amikor eljött az idő átböngésztem a felvi.hu listáját, ott láttam, hogy létezik média design szak a Budapesti Metropolitan Egyetemen (METU), és végül úgy döntöttem, hogy ebbe az irányba megyek tovább. Nem bántam meg – az első pillanattól fogva elvarázsolt a média design világa.
Egy új keletű tudományról van szó, és még viszonylag kevesen vannak tisztában a médiaművészet fogalmával. Elmagyaráznád a lényegét?
A médiaművészet számomra az az újmédia folyamatosan alakuló nyelvén kifejezhető művészeti rendszer, ami szabad mozgást enged olyan művészeti ágazatok között, mint az interaktív installációk, zene, előadóművészet, generatív művészet, konceptuális művészet, projekciók, 2D és 3D animációk, videoművészet, fotográfia és grafika. Egyszóval egy végtelen kísérleti terep, ami egyszerre vagy felváltva hat több érzékszervünkre, és valamilyen szellemi vagy fizikai interakcióra készteti a közönséget.
Erre kitűnő példa az E.T.A. Hoffmann művén alapuló Homokember című összművészeti előadás, melyen Orosz Ákos rendezővel, Gyöngy Zsuzsa, Lendváczky Zoltán, Patkós Márton, Zsótér Sándor színművészekkel dolgoztál, és amely idén májusban debütált a Mozsár Műhelyben.
Ez a produkció több szempontból is mérföldkő az életemben. Egyrészt az átdolgozott történetbe nagyon sok témát, gondolatot sikerült összefoglalni, ami engem izgat és éltet, másrészről a fenti művészeti ágazatoknak a találkozása is ez. Én feleltem a látványvilágért és zenéért, valamint a speciális multimediális megoldásokért, mint például egy mozgásérzékelő használata. Utóbbi lehetővé tette számunkra, hogy a színész az őt körülvevő projekciók által megformált teret ne csak bejárja, hanem interaktáljon is vele olyan módon, hogy az az ő mozgására reagál. Az előadás egyrészt izgalmas audiovizuális élményt ígér, másrészt az objektív valóság, és az idő múlásának, a félelem mibenlétnek témáit is feszegeti. Nem csupán dramatizáltuk a novellát, hanem írtunk egy, a rendezői koncepciónak megfelelő saját történetet a Hoffmann-mű alapján. Létezik-e objektív valóság? Belőlünk fakadnak-e félelmeink, képzetünk a világról, vagy a külvilág generálja őket? – ezeket a kérdéseket járja körbe az előadás, többek között.
Az elsők között volt szerencsém látni az előadást, és szerintem sokak nevében mondhatom, hogy az általatok tető alá hozott produkció – de nevezhetjük akár audiovizuális összművészeti utazásnak is – alapjaiban változtatja meg a befogadó színházról alkotott elképzeléseit. Tökéletesen megkomponált, speciális produkcióról beszélünk, melyet mindenkinek látnia kell, legalább egyszer. Orosz Ákossal hogyan találtátok meg egymást, mi a közös munka előtörténete?
Ákossal régóta ismerjük egymást, mindig napirenden volt, hogy valamilyen művészeti ágban együtt alkossunk, egy ideig zenéltünk is együtt, de aztán ennek gátat szabtak az elfoglaltságaink. A Homokemberrel Ákos keresett meg engem. Közösen brainstormingoltunk, megvolt a kezdő ötlet és a cél, amit szerettünk volna megvalósítani a színpadon, s már a kezdetekkor tudtuk, hogy mi az az érzés és üzenet, amelyet a rendelkezésre álló technikai apparátussal át kívánunk adni a nézőknek. Ezután már „csak” azt kellett kitalálni, hogy mi legyen az az audiovizuális színházi nyelv, amivel kommunikálni tudunk a nézők felé. Ezt is abszolút közösen dolgoztunk ki.
És megszületett egy izgalmas, szürreális, háromdimenziós vetített világ.
Amelyet tüllök, függönyök és projektorok segítségével teremtünk meg. A fehér tüllfalakkal az volt a célunk, hogy olyan holografikus falat hozzunk létre a színészek előtt és mögött, mely egy őket körülölelő világ replikájaként képes működni. A néző így egyaránt látja a térben játszó színészeket és az őket 360 fokban körülvevő projektált világot.
Tehát akkor projektor, hangfal és fények – ezekből állt össze a Biljarszki-féle apparátus.
A Homokemberben három projektort, fényeket, mikroportokat és mozgásszenzort használtunk. A zene, a fény, a vizuál és ezek interakciója nálam fut össze (az összes technika találkozik a laptopomban), melyet egy direkt erre a célra készített programmal irányítok élőben a darab alatt.
Ha például felhőket vagy épp egy részecskerobbanást szeretnél megjeleníteni, annak hogy állsz neki? Először megrajzolod a fázisokat?
Felskiccelem 2 vagy 3D-ben, attól függően, hogy 2 vagy 3D-s animációról van-e szó, majd mindez az iterációkon keresztül elkezd formát ölteni. A Homokember esetében Ákossal folyamatosan átbeszéltünk, újragondoltunk térben, színben, sebességben, ritmusban, mígnem eljutottunk a végleges fázisba. Ezekbe később élőben is bele tudok nyúlni attól függően, hogy a színész hogyan mozog a színpadon. Ebben produkciókban az a legizgalmasabb számomra művészi szempontból, hogy hogyan tudok olyan teret adni a színészeknek, ami nem statikus tér (tehát nem épített díszlet), hanem egy olyan interaktív díszlet, mely reagál a színészek mozgására.
Egyetemi éveid alatt sem tétlenkedtél – két interaktív installációt készítettél, mindkettő a hajléktalanság témakörét járja körbe. Miért épp ez a téma fogott meg?
Elsősorban a kíváncsiságom vezetett a hajléktalan emberek, és személyes történeteik világába. Emellett olyan tabu ez, amelyről az emberek nem szívesen beszélnek, ugyanakkor nagyon fontos téma, amit úgy éreztem, érdemes kibontani. Annak ellenére, hogy legtöbbünknek semmilyen tapasztalata nincs a hajléktalanokkal a hétköznapi negatív élményeket leszámítva (ami nagyjából a koldulásra van lekorlátozva), egy meglehetősen komplex képet él a fejünkben róluk. Az installációim egy interaktív közegben adnak lehetőséget az egyes hajléktalanok történeteinek, világának pontosabb megismerésére.
Az első interaktív installációm, Az ember is fogyóeszköz gerincét hajléktalanokkal készített interjúk adják – az ő hozzájárulásukkal egy olyan speciális környezetben használtam fel ezeket a beszélgetéseket, mely egy mozgásszenzor által reagál a néző jelenlétére, mozgására. Ennek a továbbfejlesztett verziója lett a második, Láthatatlan hajléktalan című, melyhez a Fedél Nélkül újságíróival készítettem videóinterjúkat. Az installáció terét projektorok formálják egy sebesen mozgó várossá. Alapállapotban láthatatlanok az installáció főszereplői, a Fedél Nélkül szerzői, de előtűnnek (egy mozgásérzékelőnek köszönhetően) akkor, ha a látogató „megközelíti” a várost. Ilyenkor meghallgathatjuk tőlük egy-egy saját versüket vagy prózájukat. Azt gondolom, hogy a saját művészetén keresztül más dimenzióban ismerhetjük meg az embereket.
Két éve a pécsi Zsolnay Fényfesztiválon is letetted a névjegyed: Refraction műveddel harmadik helyezést értél el a Zsolnay Light Art 3D nemzetközi építészeti fényfestő versenyen.
Itt megvolt a storyline, de rengeteg kísérletezés kellett ahhoz, hogy végül megszülessen egy olyan vizuális produkció, melynek van struktúrája és dinamikája.
Neves zenekarok koncertjeinek látványvilága is a te munkádat dicséri, ott van például a kétszeres Fonogram-díjas Kerekes Band, a Barabás Lőrinc Quartet, a Barabás Lőrinc live act, az elektronikus-pszichedelikus zenét játszó Žagar, valamint a friss Fonogram-díjas Meszecsinka.
És a ColorStar.
Ráadásul még a ColorStar is, igen. Hogy találtak meg a zenei vonatkozású felkérések?
Ez úgy kezdődött, hogy még anno a média design szak Facebook-csoportjában egy tanárom beposztolt egy munkalehetőséget: egy zenekar keresett VJ-t (video jockey-t). Lecsaptam a lehetőségre, létrejött egy sikeres együttműködés, ezt követően egyik zenekari megkeresés követte a másikat. Egy nap épp a barátnőmmel bicikliztünk Ausztriában, amikor a tanárom felhívott, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a Kerekes Bandnek vetíteni. A Kerekes Band az egyik kedvenc zenekarom, így nem csoda, hogy a kérdés hallatán kis híján leestem a bicikliről. Most épp a Meszecsinka MÜPÁ-vetítésén dolgozom, ami nagyon különleges lesz, ugyanis a generatív vizuálokat az énekesnő mozdulatai, tánca irányítja majd élőben.
Ne menjünk el a saját zenekarod, a PsyPorn mellett sem! Úgy tudom, meglehetősen kacifántos neve van a stílusnak, amelyben alkottok.
A PsyPorn egy audiovizuális projekt, tehát a zene mellé itt is erős vizualitás társul (tagjai még: Erdély Jakab, Pop András), stílusát tekintve pszichedelikus breakbeat, avagy egyszóval psyberpunk. Örömmel jelenthetem be, hogy a Paradox Island című single most jelent meg, melyet decemberben követ az első lemezünk. Mindenkit szeretettel látunk a lemezbemutatón!
Mégis hány csésze kávéval bírod ezt a folyton pörgő-alkotó, projektdömpinges életvitelt?
Nem kávézom, inkább sportolok. A Homokember véghajrájában egyhuzamban négy napot dolgoztunk, de azt hiszem a színművészek világában ez bevett dolog. Ez is egyike volt a temérdek dolognak, amit Ákostól és a stábtól tanultam. Nagyon hálás vagyok nekik a sok jó tanácsért és türelemért. Egy másik izgalmas közeg, amiben mozgok a Szimpla Kert, ahol a koncertterem kinetikus díszletét és egy interaktív könyvinstallációt készítettem, ezeknek a vizuális tartalmát folyamatosan bővítjük barátnőmmel, Sandra Poliakovval közösen.
Ő is médiaművész?
Eredetileg építész, vagyis „egy türelmetlen építész, aki felcsapott kíváncsi művésznek” – ez a mottója. Többek között osztrák zenekaroknak (Assaia, Ultima Radio) is készítettünk már animációs videoklipeket közösen, de a Homokember logóját és részben a díszletét is ő tervezte.
És mi a te mottód?
Még nincs mottóm, de nagyon tetszik a Homokemberből való részlet, mely egy Carlos Castanedával készült interjúból származik: „Az egész univerzumról alkotott képünk csak érzékelés, észlelés. Tények nincsenek, csak értelmezések, avagy a valóság különböző módokon való dekódolása.”
Szerző: Jónás Ágnes Fotók: Biljarszki Dániel
Website: www.bimaxim.com
