Vass Virág: „A regényírás nem flow élmény”

2018. november 16. |

A topmodellek élete, a divatfotózások, a kifutók világának kulisszatitkai folyamatos lázban tartják a közönséget. Vass Virág új regénye – Az örökké rövid története – ebbe a kívülállók számára oly izgalmas közegbe invitálja az olvasót. Különlegessége, hogy története a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveibe nyúlik vissza, főszereplője pedig az első magyar topmodell. Vass Virággal új könyve kapcsán a regényírás embert próbáló munkájáról beszélgettünk.

Tegnap ment el a nyomdába legújabb könyved, Az örökké rövid története. Milyen érzés volt útjára engedni a történetet?

Ilyenkor mindig kicsit bambán, zavartan nézek magam elé, hiszen két éven át ezzel a történettel keltem és feküdtem és egyszerre már nincs rá befolyásom, hogy mi lesz a sorsa a könyvnek. Jó érzéssel küldtem el a nyomdába, mert úgy éreztem legbelül, hogy olyanra sikeredett, amilyenre szerettem volna. Ez a legtöbb, amit egy szerző remélhet. Más kérdés, hogy amikor majd a kinyomtatott könyvet a kezembe veszem, biztos, hogy kiszolgáltatottnak érzem magam, hisz minden erőmet és energiámat beleadtam, de ilyenkor már ha akarnék, sem tudnék változtatni rajta.

Ez a kilencedik könyved. Amikor írsz, mennyire vagy benne a sztoriban? Hogyan zajlik nálad az alkotás folyamata?

Nincs benne semmi szexi, az írás számomra hivatalnokféle életforma, nagyon nagy önfegyelmet kíván. Általában három kézirattal dolgozom, nekem ez a módszer vált be. Az elsőben még csak tapogatózom, elindulok valahonnan valahová, megvan a történet íve a fejemben. Összeálltak a karakterek, ismerem a vágyaikat, a korlátaikat, amelyek majd a konfliktusokat generálják. Ez az első változat még botrányosan rossz, nem is mutatom meg senkinek. Itt még annyira a történet felépülésére koncentrálok, hogy ki kell kapcsolnom a szerkesztői énemet, a kontrollt, nem lényeges még, hogy milyen a szöveg. A második kéziratnál már látom a történet gyengéit, az arányokat, a karakterek felépítését, az, hogy dramaturgiailag mi nem stimmel benne, és ekkor tudom a hibákat kijavítani. A harmadik kézirat már csak a szövegről szól, ezt én “gyönyörűzésnek” hívom, egyrészt mert ekkor szépítgetem, javítgatom nyelvileg a kéziratot, másrészt is mert a munkának ez a része okozza számomra a legnagyobb gyönyörűséget. Mindez rengeteg magányosan eltöltött órát, kemény, aszketikus munkát igényel. Amikor befejezek egy könyvet, megfogadom, hogy soha többé nem írok újat, annyira kifáradok, de valamilyen rejtélyes okból, mindig ezekben a hetekben bukkan elő újabb és újabb háttéranyag a következő regényhez.

Mennyi ideig tartott a mostani könyved megírása?

Ezzel a könyvvel nagyon megkínlódtam, két és fél évig írtam. Általában egy év alatt szoktam befejezni egy regényt, ha mellette nem csinálok semmi mást. Ebben az esetben párhuzamosan írtam a könyvet és dolgoztam a Nők Lapjának. Imádok újságot írni, de egy hetilap verklije lemeríti az embert, így az első évben inkább anyagot gyűjtöttem, interjúkat készítettem, levéltárban kutattam, hagytam, hogy leteljen az inkubációs idő, érlelődjön a fejemben a történet, aztán amikor már életképesnek éreztem, kivettem néhány hónap szabadságot és csak  írtam és írtam.

Manapság erős marketingre van szükség ahhoz, hogy egy könyvet jól el lehessen adni. Ebben szükség van az író támogatására is. Te elég aktívan jelen vagy a közösségi médiában, író-olvasó találkozókra jársz. Mennyire szereted a munkádnak ezt a részét?

Nemrégiben 40 pluszos művészemberekkel beszélgettünk arról, hogy mi még olyan komolyan veszünk mindenfajta megnyilvánulást. Nem csak úgy, spontán módon adunk hírt arról, ami éppen velünk történik, hanem szépen végiggondoljuk, megfogalmazzuk a mondandónkat. Kezdetben minden egyes pici posztomra, amit a közösségi médiában kitettem, úgy tekintettem, mint egy cikkre. Ma már látom, hogy ez a műfaj a spontaneitásról szól, így én is próbálok lazább lenni, de én ebben is a szerkesztői gondolkodást élvezem. Vidékre járni könyvtárakba író-olvasó találkozókra nemcsak kulturális misszió, de én is rengeteget kapok az olvasóktól. Hónapokon keresztül elszigetelve a világtól, egyedül ülök a dolgozószobámban, és fogalmam sincs arról, hogy amit írok, az hogyan hat az olvasókra. A személyes találkozók alkalmával kiderül, milyen részek ragadtak meg az olvasókban a történetből, milyen apróságokra emlékeznek. Ez nagyon sokat segít nekem később az írásban. Örömmel tölt el, hogy a regény nemcsak az én saját virtuális élményem, de az olvasók is velem tartottak ebbe a képzelt világba. Ilyenkor azt látom, hogy a könyvolvasás kortól és nemtől független tevékenység, és bárki beszállhat egy élmény erejéig a könyvekről szóló beszélgetésekbe.

Milyen viszonyban állsz a könyveiddel? Van, amelyiket jobban szereted és van, amelyiket kevésbé?

Nyilván minden regényemet nagyon szeretem, azért írtam meg őket, mert érdekelt a történetük. A mostani énemre a Sohanő és Az örökké rövid története rezonál a legjobban. Ez utóbbi még nagyon közel áll hozzám, a Sohanőben pedig van egy elvarratlan szál ami izgat, és amit egyszer szeretnék továbbvinni.

Meséltél arról, hogy mennyire magányos, sziszifuszi munka az írás. De azért ugye van benne katarzis is?

Igen és ezért csinálja az ember. Egy újságcikkemmel, amit néhány óra alatt megírok, sokkal több emberhez eljutok, mint a  könyveimmel. A regényírás nem tud folyamatosan, hónapokon át tartó flow élmény lenni, miközben írok, rengeteg bennem a kétség, sokszor elakadok, újragondolom a részleteket. A katarzis akkor jön, amikor a sok kínlódás, megtorpanás, töprengés után, egyszer csak  összeáll a történet. Mint a sakkban a matt, vagy amikor a kirakós játékban az utolsó puzzle-darabka is a helyére kerül.

Vass Virág új könyvéről a Marie Claire decemberi számában olvashatsz.

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Spirituális utazásra hív a Belau új dala belau

Spirituális utazásra hív a Belau új dala