Ma, amikor megannyi hasznos és haszontalan eszköz áll rendelkezésünkre lelkünk szövevényes világának feltárására, hamar szembesülünk azzal, hogy van valami, amit megkerülni, kicselezni, elásni nem tudunk: a családunkat. Tőle és belőle vagyunk, minden örökbe kapott parányi dns-ben ott a történet, a magyarázat, a megoldatlanság.
Ez a felismerés dagasztott hatalmas gombócot a torkomba, amikor a Szegedi Kortárs Balett táncdrámája, a Credo rántott be életem színpadára, és szembesített, mennyi szerencsés és szerencsétlen találkozás, jobb és ballépés, mennyi titok, öröm és fájdalom, mennyi bonyolult kölcsönhatás következménye vagyok én – én, az arc nélküli néző, aki a darab első perceiben még csak nem is sejti, hogy egy olyan terápiára váltott jegyet, ahol fenséges táncmozdulatok, felkavaró dallamok és erős fényjátékok tépik fel szívében az emlékezést.
A főhőssel együtt én is életem színpadán találom magam, vele együtt loholok, kutatok, sodródom, fuldoklom és elbukom, hogy aztán egy madár szabadságával öleljem magamhoz a szerelmet, a szenvedélyt, az Istent – és egy kicsit közelebb kerüljek ahhoz a bonyolult lényhez, akire a Jóisten az én jelmezemet húzta.
Történetünk színpada a zaklatott huszadik század, egyszerre négy idősíkon szaladunk, három generáció meséjére emlékezünk. A fájdalmas táncmozdulatokban felmenőim története köszön vissza, dédapám barázdás arcát látom, nagymamám keserves sóhaját hallom, édesanyám remegő kezeit tartom, mélyre ásott emlékfoszlányok, émelyítő tabuk, az őrület határát súroló pillanatok kelnek életre, hogy hiányosan ugyan, de elkezdjen összeállni a nagy családi kirakó.
Eszembe jutnak nagymamám meséi, a régi családi albumok, a kézzel írt naplók, bevillan a sikoly, a vér, a gyalázat képe, egyenruhákat látok, félelmet érzek, hallom az ég felé küldött keserves imát, ami nagymamám halálával végleg elhagyta a szánkat.
Az egyfelvonásos dráma során az érzelmek valamennyi szegletét bejárom, minden lépés felkavar, mert előhoz valamit a mélyből, a tudat alól, és ráébreszt, hosszú még az út, sok még a tennivaló, nyomoznom, gyógyítanom kell: bár a megoldást nem látom, a hitemet nem kapom vissza, érzem és tudom, a darab főszereplője vagyok, enyém a feladat, hogy félelmeim, viselkedésem, párkapcsolataim, szokásaim, belső harcaim, lelkeim hegeinek eredetét felkutassam, megértsem, elgyászoljam, hogy a gyermek, aki egyszer talán majd engem választ, egy új fejezetet írhasson, amiben a család története béklyó helyett tudás.
A terápia hat, az arcomon egymás után gördülnek a könnycseppek, és miközben halkan küzdök a levegőért, a lelkem megkönnyebbül. Szavakkal leírni még nem tudom, mi történik „belül”, de megértem, a gyógyulás első lépései elérkeztek. A happy endről talán majd később.
A Credo-t 1968. november 16-án mutatták b Tallinban. A mű nagyon hamar a népszerű észt zeneszerző, Arvo Pärt karrierjének legfontosabb darabja lett, ám a szenzáció ellenére a darabot betiltották, a művészt pedig a Szovjetunió legveszedelmesebb komponistájává nyilvánították. A Szegedi Kortárs Balett és Juronics Tamás Credójának záró zenéje ez a darab lett.
