A Vylyan irodalmi estek első vendége voltál, alapvetően borkedvelő ember vagy?
Alapvetően viszkis vagyok, de sajnos semmilyen finom italra nem tudok nemet mondani, így a jó borokra sem. A Vylyan boraival, pontosabban az Ördögszántotta hegy legendáját feldolgozó sorozatukkal nyolc éve, a Pécsi Országos Színházi Találkozón ismerkedtem meg. Az „Ördög” volt az első, amit kipróbáltam, és úgy éreztem, hogy ennél jobb cuvée-t én még nem ittam, ezt nekem találták ki. Azóta a Vylyan a kedvenc magyarországi pincészetem.
A VILLÁNYI MONTENUOVO CUVÉE-re jellemző a sokrétűség, a klasszikus elegancia, a tartalomgazdagság, hogyan fogadtad, hogy ezt a bort kellett úgymond megfogalmaznod?
Ez nagyon szép jellemzése ennek a bornak, pont ilyen vagyok én is! Nagyon megörültem a felkérésnek, és annak, hogy a Vylyan birtokborának címkéjén szerepelhetek. Ez az egész tőlem függetlenül is egy remek kezdeményezés. Bor és irodalom ilyen elegáns összeházasítása akkor is örömmel töltene el, ha semmi közöm nem lenne hozzá. Hiszen egy pincészetnek nem kötelessége népszerűsíteni az irodalmat, nem szorul rá, de lám, mégis milyen szépen teszi. Persze úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy a magyar irodalom évszázadokon keresztül népszerűsítette a bort, és most megérdemel egy kis viszonzást.
A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szereztél diplomát, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró mesterszakának hallgatója voltál. Már tizenévesen is tudatosan erre a pályára készültél? Mennyire volt kikövezett vagy váratlan fordulatokkal teli az utad?
Egyáltalán nem volt kikövezett, a nulláról indultam. Tizenévesen még nem tudtam, mi leszek, csak abban voltam biztos, hogy írni akarok. Sok-sok kisebb-nagyobb döntés eredménye, hogy végül ez lettem, ami vagyok. Például utolsó éves egyetemistaként két felkérést kaptam: az egyik az volt, hogy dolgozzak az egyetem angol tanszékén és tanítsak az ír tanulmányok szakon (ugyanis akkoriban sokat foglalkoztam ír kultúrával), a másik az, hogy legyek szerkesztő egy akkoriban indult marosvásárhelyi közéleti-kulturális hetilapnál, A hétnél. Ha az elsőt választom, lehet, hogy most Írországban élnék és vöröshajú kocsmároslányoknak írnék négysorosokat borravaló helyett, de mivel a másodikat választottam, szülővárosomban, Marosvásárhelyen telepedtem le, és közvetve ennek köszönhető, hogy végül drámaíró lettem.
Első köteted Írók a ketrecben címmel jelent meg 2004-ben, ez egy gyűjteményes kötet, groteszk hangvételű versekkel, prózával. Hogyan válogattad ki azokat a kortárs erdélyi írókat és költőket, akikről a paródiák készültek és miért éppen ezt a műfajt választottad akkoriban?
Amikor egyetemistaként Kolozsvárra kerültem, szinte semmit nem tudtam a kortárs erdélyi irodalomról. Fogalmam sem volt, mi történt ezen a téren a rendszerváltás után, csak Kovács András Ferenc verseit és Papp Sándor Zsigmond novelláit ismertem. Ezért elkezdtem falni a fiatal erdélyi írók könyveit, és ki akartam próbálni, hogy tudok-e olyan szövegeket írni, mint ők. Mivel képtelen vagyok halálosan komolyan venni magam, ezek a szövegek irodalmi paródiák lettek. Az Írók a ketrecben kötet olyan volt, mint egy kézikönyv azoknak, akik hozzám hasonló cipőben jártak: egyfajta bevezető az akkori erdélyi irodalomba. De ma már inkább csak egy lenyomat a ’90-es évek végi, 2000-es évek eleji fiatal erdélyi tollforgatók világáról.
Kassák Lajos, Csehov és Háy János is nagy hatással volt rád, miért éppen az ő szellemiségük fogott meg?
Azoknak a hatása, akikre felnézek, nem minden esetben érhető tetten a szövegeimben. Csehov esetében igen, ő, azt hiszem, kiolvasható mindegyik drámámból. Kassákban az elsöprő szabadságot szeretem, azt, ahogyan felszabadította a magyar irodalmat egy csomó kötöttség alól. És azt is, hogy nála a művész szerepe mindig együtt járt a társadalmi felelősségvállalással. Példaképként csak azért nem állítanám senki elé, mert a magánéletben, ha minden igaz, egy vadállat volt, én pedig nem vagyok feltétlen híve a „csak a műveit kell nézni” elvnek. Háy hatását nem tudom, ki mondta, de ha már szóba került, nem futamodom meg előle. Inspiráló a sokoldalúsága. Ahogy minden műnemben képes hozni a magas színvonalat. Még az interjúit is jó olvasni, beszélgetésit hallgatni, mert azokban is ott van az a mélység, ami a műveiben.
A Bánya-trilógiával (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz) sikert sikerre halmozol, de mennyire jelent nehézséget neked a magányos írói lét mellett színházi közösségben dolgozni? A színészek valahol a te belső megéléseidet viszik színre, tehát kvázi te is újraéled ilyenkor ezeket.
A hagyomány szerint Euripidész annyira embergyűlölő volt, hogy mások közelében képtelen volt alkotni, ezért egy tengerparti barlangban írta a drámáit Szalamisz szigetén. Amúgy a darabjaiból is kiolvasható, hogy a dühöngő tengerről sokkal jobb véleménye volt, mint az emberi természetről. Nálam ez nem feltétlenül így van. Ha elvonulok, azt általában nem azért teszem, mert az emberekkel van bajom, hanem mert önmagammal van gondom. Próbákon viszont nagyon jól érzem magam, és a színházi munkának sok olyan sajátossága van, amit imádok. Például a hétköznapokban, ha felgyűlik bennünk az indulat, akkor előfordul, hogy beszólunk valakinek, ami tiszta ok-okozat, a színházi próbán viszont fordítva van: a színész készen kapja a beszólást, és meg kell találnia, fel kell építenie magában azt az indulatot, ami odavezetett, hogy kimondja azt a mondatot. Szeretem követni ezeket a folyamatokat.
Alapvetően jellemző az írásaidra a sötétebb, szomorú hangulat némi komikummal fűszerezve. Miért éppen ez a kicsit zordabb állapot, amit tollba foglalsz?
Korábban már szó volt döntésekről. Egész életünk döntéshelyzetek sorozata, és akárhogy döntünk is, utána nehéz lesz. Akkor is, ha úgymond jól döntünk. Mert ilyen a felnőtt, felelősségteljes, erkölcsös élet: nehéz. Csak humorral lehet túlélni, meg csipetnyi hedonizmussal. Meg munkával, ahogy Csehov mondja. Valószínűleg ezért ilyenek a darabjaim.
Az Alföldi-féle Passió XXI-ben megpróbáltátok a Biblia tanításait úgy átadni, hogy azok ma is élő, befogadható gondolatok legyenek. Szerinted a művészek feladata az, hogy mindig úgy forgassanak egy alaptézist, hogy azt az emberek az adott korszellemnek megfelelően tudják értelmezni?
A Biblia, és általában a szent könyvek tanításai nem szorulnak aktualizálásra, mindössze emlékeztetni szerettünk volna néhány evidenciára, amelyekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Például, hogy a krisztusi mondás nem úgy szól, hogy „szeresd felebarátodat, kivéve, ha más a kultúrája”, hanem kicsit másképp. Vagy hogy kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy a keresztény tanításokból betartom azt a kettőt-hármat, amit könnyű, majd nyugodtan lopok, csalok, hazudok, és hirdetem, hogy mekkora keresztény vagyok. Érdekes módon, ha az ember Magyarországon kimond egy-egy ilyen mondatot, az aktuálpolitizálásnak számít, pedig ezek kétezer éves dolgok. Erről szólt egyébként az előadás is: ha ezeket valaki elkezdi hangosan hirdetni, azt ellenségként kezelik és kinyírják.
Amúgy szeretem, ha a művészet a jelenről szól, mai kérdéseket fogalmaz meg, de ez nem követelmény. Szerintem az egyetlen elvárás, ami megfogalmazható a művészettel szemben az, hogy ne legyenek korlátai. Nézni és művelni leginkább azt a fajta színházat szeretem, amely fontos társadalmi kérdésekről beszél. De nem attól lesz valami művészet, hogy miről beszél, hanem attól, ahogy ezt teszi.
Részt vettél az egyik legjobb magyar sorozat, a Terápia harmadik évadának munkálataiban is, ez a feladat hogyan talált meg?
Tasnádi István, a sorozat vezető forgatókönyvírója hívott fel, hogy lenne a történtben egy erdélyi szál, amelynek megírásához rám gondoltak. Így lettem a „Sándor” epizódok írója. Hálás vagyok érte, nagyon jó munka volt, nagyszerű csapattal dolgoztam együtt, és a végeredményre is sok pozitív visszajelzést kaptunk.
Szatmárnémetiben most mutatták be az egyik darabodat. A Rózsavölgyi Szalonba is elhozzátok majd és Olaszországban is bemutatjátok a történetet, ahhoz képest, hogy három évig nem volt rá érdeklődés, hogyan nyíltak ezek a lehetőségek hirtelen?
A darab a romániai kommunista diktatúra bűneiről szól, de lényegében egy belső utazást mutat meg az önmegismerés felé. A címe Semmit se bánok. Szatmárnémetiben Lendvai Zoltán állította színpadra, és nagyon jó lett, a Rózsavölgyi Szalonban pedig Sztarenki Pál fogja rendezni. Ha minden igaz, színpadra kerül Bukarestben is, Olaszországban két különböző városban is elkészül, és lesz belőle egy katalán felolvasószínházi előadás is. Mindez idén. Hogy miért pont most történik mindez, amikor pedig a szöveget évekkel ezelőtt írtam, arra nem tudok magyarázatot adni. Lehet, hogy olyan ez, mint a kínai horoszkóp, hogy egész évben egy jegy uralkodik, és én most léptem a Semmit se bánok évébe.
Számodra nem csak a szövegek születése, hanem azok elengedése is fontos lépése az alkotási folyamatnak, épp a Vylyan irodalmi estjén mondtad, hogy “A jégtáblát ahol azelőtt voltunk, hagyni kell elúszni”. Könnyen tudsz a régi feladatból egy újba átlépni?
Kénytelen vagyok. Minden felgyorsult, egyik feladatból ugrom a másikba, nem tartok szünetet két szöveg megírása között. Volt olyan, hogy reggel befejeztem egy drámát, és délután már elkezdtem a következőt. Azt is leszögezném, hogy ez nem normális. Normálisan az ember megír egy darabot, végigköveti a színpadra állítását, a bemutató után hajnalig koccintgat a színészekkel meg a rendezővel, aztán még néhányszor megnézi az előadást, végül nyugtázza, hogy a dolgok jó irányba haladnak, és neki lehet fogni a következő színdarabnak. De ki engedheti ezt meg magának?
Tavaly jelent meg az Idegenek és más színdarabok című köteted, jelenleg min dolgozol?
Most fejeztem be egy szöveget a liechtensteini színház felkérésére, meg egy másikat egy sepsiszentgyörgyi színész projektjéhez. Következik egy dramaturgi munka a csíkszeredai színháznál, és ezzel párhuzamosan fejlesztek két forgatókönyvet, amelyek sorsa egyelőre bizonytalan. Van egy régi beváltatlan ígéretem egy budapesti színház számára, és két másik drámatervem, amelyeket szeretnék minél előbb megvalósítani. Valamit biztosan kihagytam, de idén nagyjából ezeken dolgozom.
Szerző: Sárosi Kinga
Fotó: Fekete Csaba
